Gingerbread Deliciousness

A mai napom igen érdekesen kezdődött. Az irodaépületbe érkezvén hatalmas sor fogadott a liftek előtt. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 8db olyan lift van, ami a 11-22. emeletek között közlekedik, de ebből a 8 liftből ma reggel egyszerre csak 1 volt hajlandó működni). Úgy gondoltam, hogy egye fene, elugrom a Starbucksba kávéért, mire visszajövök, ez a sok ember úgyis eltűnik.

Megvettem a szokásos reggeli mézeskalácsos lattémat, majd visszamentem az épületbe. Sejtésem beigazolódott: az a sok ember valóban eltűnt... csak az volt a bökkenő, hogy újak jöttek, és még többen voltak. Idegességre semmi ok, elsétáltam a recepcióhoz, és megérdeklődtem, hogy merre van a lépcső. Ők kegyesen elmondták, majd hozzátették: egyébként a lépcsőt csak lefelé történő közlekedésre szabad használni, felfelé nem mehetsz rajta! Ööööö... OK!

Azt, hogy ez miért így van, már nem kérdeztem meg. Nem azért, mert nem voltam rá kíváncsi... azért, mert a hirtelen sokktól szóhoz sem jutottam.

Mikor kb. 10 perc várakozás után feljutottam, leültem a gépemhez, ami nem kapcsolt be. Okosan szóltam a körülöttem ülő férfiaknak, akik először olyan kérdéseket tettek fel, hogy "megnyomtad-e a bekapcsoló gombot",  "be van-e dugva a gép a konektorba" illetve "biztos vagy benne, hogy nem csak a monitor van kikapcsolva?" Köszi köszi, ezek valóban jó kérdések, de azért ennél magasabb technikai szinten vagyok. Mikor viszont nekik sem sikerült bekapcsolni a gépet, nagyon komolyan közölték, hogy hívni kell az IT-t, mert a gépet bizony elrontottam. Ez nem igaz, nem én voltam, de azért hívtam az IT-t...

Az első fél órában senki sem vette fel, de aztán visszahívtak. Nagyon ügyesen elmondtam, hogy mi a baj, és hogy ez valóban baj, mert az iroda hímjei sem voltak képesek orvosolni a problémát. Majd jött egy trükkös kérdés: "Hol vagy?" Az a válasz, hogy "itt" nem volt neki elég kielégítő, és az sem segített sokat, hogy a "14. emeleten, Jason Levin mellett." De valahogy mégis sikerült útbaigazítanom a srácot, aki el is indult hozzám...

És Csuti megérkezett! :) Ok, az IT guy-t Davidnek hívták, de tökéletesen úgy nézett ki, mint Csuti. Először megkérdezte, hogy hol a gép, majd szigorúan ránézett és azt mondta: "hát ez nem jó hír... nagyon nem jó hír... de, meg tudom csinálni!" És ez volt az, amit hallani akartam :)

Mindössze 15 perc kellett ahhoz, hogy kicserélje azt az alkatrészt, amit kikellett, és mindenféle adatvesztés nélkül visszakaptam a gépemet, és végre tudtam dolgozni.

Ma egyébként Egészség Expo is volt a cégnél, ami mindenféle repicuccot, és érdekes információt jelentett. Maga a rendezvény felidézte bennem a CsabaExpos emlékeket, amikor még Ákossal mentünk, és gyűjtöttük össze a sok "kacatot". Régi szép idők... Na, hát ez pont olyan volt! Tollak, plüssállatok, és ami a legfontosabb: "Tudd meg a számaidat" akció! Ez azt jelentette, hogy minden fontos adatot megtudhattál magadról: vérnyomás, testsúly, BMI, coleszterin és vércukor szint (ezt úgy tudták megmondani, hogy az ujjam hegyébe beledöftek egy tűt, vettek onnan pár csepp vért, amit rányomtak egy gépre, ami kiszámolta a dolgokat). Konkrét adatokkal had ne kelljen szolgálnom, viszont azt büszkén kijelenthetem, hogy minden mutatószámom a normális/ideális szinten van, és egyetlen tanácsot kaptam a dietetikustól: amit most csinálok, azt folytassam tovább! :)

Nagyon elégedett voltam az eredményeimmel, és a szép cuccokkal is, amit az Expon gyűjtöttem. Egyébként végre elfoglalt napom volt, többek között arra kértek meg, hogy gyorsan pakoljak már össze egy diát amerika gazdasági mutatóiról (GDP, Export, Import, stb.), munkkanélküliségi rátájáról, és néhány fontosabb infót mondjak már a közgazdasági dinamikáról. Az eredménnyel mindenki nagyon elégedett volt, én pedig élveztem, hogy ilyen komoly feladattal bíztak meg.

"Look at you being all professional with the drill"

A tegnapi bejegyzésemre reagálván a következő levelet kaptam Ákosomtól. (Ez nem az egész levél, pusztán idézem az ide vonatkozó publikus részeket):

"Szia!

Hat nagyon cuki a furasrol szolo bejegyzesed, hadd segitselek ki.

Borzaszto egyszeru furni, csak egyenesen kell tartani a furot. A hegyet a tiplihez kell kivalasztani, hogy pont olyan vastag legyen vagy esetleg egy picit vekonyabb, ha nehezebb dolgot akasztasz majd fel, ugy jobban tart. A tipli az a fa vagy muanyag ize amit eloszor beversz a lyukba majd abba megy a csavar.

Nem nezlek hulyenek csak nem tudom milyen level-on vagy :D Es persze a tiplinek es a csavarnak is passzolniuk kell. Ezen kivul a furohegynek passzolnia kell az anyaghoz amit fursz, csak hogy egy kicsit megremisszelek, ez vagy ra van irva, vagy a fahoz hasznalatos furohegyek fejen izek vannak, a fafurok feje meg ugyan olyan vastag mint az egesz furo, a falosok altalaban szurkek a fafurok meg rezszinuek.

Nem hiszem hogy gondjaid akadnanak, nezd meg kik kepesek furasra, azt hiszem neked is menni fog :) [...]"

Bár az anyukám igen motiváltan győzködött arról, hogy a habcsókhoz csak egy kevés tojásra és porcukorra van szükség, (nem is tudom mire akart utalni) végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha Józsi a telepről képes lyukat fúrni a falba, akkor én is! Sajnos (vagy inkább szerencsére) Ákos levelét csak ma reggel láttam, ezért nem voltam tisztába a különböző falfajták fúrófejigényével, de az Univerzum természetesen fogta a kezemet, mert kizárólag fa felülethez való (réz színű) fúrófejek voltak a dobozban (pont olyan, amire nekem szükségem volt).

Már a hazafelé vezető úton próbáltam ráhangolni magam a fizikai munkára. Stílusosan Beatrice "8 óra munka" című opuszát dúdoltam magamban, és azt hiszem többször fellobbant szememben a "meg tudom csinálni" hadiláng.

Hazaérvén megragadtam a függönykarnist, felmértem az akasztót a falra, ügyesen bejelöltem a lyukak helyét, majd megragadtam a fúrót. Az első apró bizonytalanságot az okozta, hogy a fúró fején lévő lyuk körülbelül 10x akkora volt, mint az általam kiválasztott fúrófej. Nem, nem estem kétségbe, lendületesen kezdtem el keresni azt az alkatrészt, amit bele kell tenni a fúró fejébe mielőtt a fejet beleteszem. Miután nem találtam, gomb után kutattam, aminek megnyomása megszorítja a fúrüfejet. Kemény 5 percnyi keresgélés után sikerült rájönnöm a trükkre: a fúró fejét el kell csavarni ahhoz, hogy magába szorítsa a fúrófejet. Nagyon kreatív...

Mondanom sem kell, hogy büszkeségtől dagadó melkassal léptem fel a székre és fogtam hozzá a fúráshoz. Apukámtól sikerült ellesnem azt a technikát amit nem alkalmaztam: azért mégsem szerettem volna maximum sebességgel átfúrni a szomszédba. Nagyon lassan és óvatosan beindítottam a fúrót, és hogy egészen biztosan egyenesen fúrjak, visszatartottam a levegőt. Egész hamar sikerült átfúrni a falat, de probléma egy szál se, ezt én pont így akartam, jöhet a tipli!

Természetesen az a huncut lyuk nem lett elég nagy. Nem baj, a kicsit lehet növelni alapon - és magabiztosan, mivel már tudtam, hogy hogy kell - kicseréltem a fúrófejet egyel nagyobbra, és újrafórtam a lyukat. Ezen mozdulatsor négyszeri megismétlése után meg is találtam a tökéletes méretet, amibe végre sikerült beletuszkolnom a tiplit. Boldogságom tábortüze 1000 fokon lobogott, mikor végül becsavartam a csavarokat és felerősítettem a függönykarnis akasztóját.

Először a saját szobámban raktam fel a függönyöket, majd a nappaliban. A nappaliba sikerült elméreteznem a lyukakat, és először túlságosan is távol taktam egymástól az akasztókat, minek következtében a függönykarnis felrakása lehetetlenné vált. De természetesen nem adtam fel, jó munkásasszonyhoz illően fúrtam két új lyukat a falba - még szerencse, hogy kettővel több tiplit adtak merthogy annak eltávolítását valamiért nem sikerült megoldani. (Igen, még mindig a falban vannak...)

Joana függönykarnisánál már profi voltam, Jenna szobájában pedig az sem rémisztett meg, hogy a fal az ablak vaskeretében ért véget. Nem, nem fúrtam át a vasat, pusztán levágtam a tipli tetejéből - és számomra is csodával határos módon a csavar még így is végig belement a falba.

Jelentem az összes függöny felkerült, és nekem új hobbim van: a fúrás. Holnap betonkeverni tanulok (remélem Aaronnak betonkevetője is van otthon).

"He’s going to ask you how it went, so you better start drilling something!"

Kedves Univerzum!

Nagy örömömre szolgál, hogy olvasóim között tudhatlak. Bevallom, sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon figyelemmel követed-e a Blogomat, bár azzal mindig is tisztában voltam, hogy támogató kezeidre bármikor számíthatok, mögöttem állsz, ha valami baj van, és csak kérnem kell...

A világért sem szeretnék belerondítani a kapcsolatunkba, de engedd meg, hogy eldicsekedjek legújabb módszereddel. Ne haragudj, de egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani a történteket!

Ugye nincs harag?

:)

Gondolom a tegnapi bejegyzésem még mindenkiben elég élénken lobog, de ha mégsám, hát tessék újra elolvasni a fúrós részeket. Annak érdekében hogy hiteles maradhassak, én is újra átolvastam. Meggyőződésem, hogy Univerzum barátom viszont nem olvasta végig, hanem megállt itt:

"Bevallom, a függönykarnis felrakását nem vállaltam be, mert nincs fúrónk [...]"

 A tegnapi bejegyzést a közös helységből írtam, mert ugye még mindig nincs internetünk a lakásban. Ez a "lounge" közvetlenül a mosoda mellett van, ahol az egyik szomszédom (Aaron) - nevezetesen az, akitől a beköltözés napján a kalapácsot kölcsönkértem - épp mosott. Véletlenül úgy alakult, hogy együtt mentünk le a lifttel, és útközben beszélgettünk. Én viccesen megjegyeztem, hogy köszi a kalapácsot, lehet, hogy nem sokára átugrom a fúródért, dehát ezt pusztán a beszélgetés kedvéért mondtam, nem gondoltam ám komolyan. 

Aaron viszont igen, mert 5 perc sem telt bele, és a srác fúróval a kezében kopogott az ajtón. Először ámulatba, majd "szerelembe" estem (csak képletesen persze, és úgy általában szerettem bele a házba és lakóiba), kétségbe pedig csak azután, hogy elköszöntem és becsuktam az ajtót. Merthogy két lehetőségem van:

a) Sürgősen elkezdek fúrni, mert Aaron meg fogja kérdezni, hogy mégis hogy ment a dolog...

b) Sürgősen elkezdek sütni, és ma este áthívom és megkérem, hogy mutassa meg, hogy is kell fúrni (értsd: fúrjon ő lyukakat a falamba)

Igen, valóban van egy harmadik lehetőség is - megvárni Sean-t, de egyrészt ezzel a lépéssel nem hiszem, hogy megtanulnám a leckét (a drága Univerzum szerintem úgy érzi, hogy muszáj elsajátítanom a fúrás képességét), másrészt ő csak szerdán jönne, az meg még 2 nap függönytelenül!

Holnap elmesélem, hogy végülis mi történt, most pedig elolvasom ezt a cikket...

We went shopping, but...

Pénteken nagybevásároltunk. Megvettünk majdnem mindent, amire a lakásnak feltétlenül szüksége volt (függöny, függönykarnis, edények, képek a falra), ennek következtében az már kezd majdnem tökéletesen kinézni. Bevallom, a függönykarnis felrakását nem vállaltam be, mert nincs fúrónk, és egyébként sem vagyok elég magabiztos ahhoz, hogy lyukakat fúrjak a falba. Nem mintha nem lennék rá képes, mert ugye egy ilyen dologhoz is csak bátorság kell...

Szeget első osztályúan be tudok verni a falba, és az esetek 99,99%-ban egyenes is marad, de fúrni valamiért nem szeretek. 5 +1 képet raktam már fel a falra, ami csaknem 20 szeget jelent (képenként minimum 2db, + a poszter 9db szeggel), és csak egyszer szólt a portás, hogy fejezzem abba a szegelést... Bár az is igaz, hogy fúrni még sosem próbáltam... Lehet, hogy csak gyakorolni kellenem mint minden mást? 

Szóval a fürdőszoba már egész csinos, mondhatnám kész van... A nappaliba még kell szőnyeg, az étkezőbe pedig asztal és székek. Azt hiszem Joanaval egyszerre untuk meg, hogy Jenna nem pakolja be a saját szobájába a cuccait - hozzáteszem ennyi szemetet egy helyen régen láttam már - ezért karöltve pakoltuk el a dolgait. Eredmény: Jenna kb moccanni sem tud a sok-sok lomtól, de a nappali jól néz ki! :)

Alig várom már, hogy szerdán Sean (aki visszaadta a kaukcióm, és még mindig szeret) átjöjjön és felszerelje a függönykarnisokat!

I moved in!

Az egész azzal kezdődött, hogy Joana bérelt egy U-Haul-t. Nekem meglepetés volt azt hallani, hogy Floridában nem szükséges elsajátítani a párhuzamos parkolás művészetét ahhoz, hogy az ember gyermeke jogosítványhoz jusson, dehát állam és állam között óriási a különbség, Texas például minden harmadik hónapban Mexikóhoz kíván csatlakozni...

Péntek, este 8 óra, IKEA, Paramus

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerek valakit, aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy elvisz az IKEA-ba. Csak hogy megkönnyítsem a saját dolgomat, az interneten elkészítettem a listámat azokról a bútorokról, amiket meg akartam venni. A honlapon van egy olyan menüpont, ahol ellenőrizni lehet a raktárkészletét az adott áruháznak, így nagyon könnyen ki lehet deríteni, hogy meg lehet-e az adott áruházban minden listán szereplő bútort vásárolni. Természetesen az én listámon szereplő bútorokat kizárólag a legtávolabbi IKEA-ban lehetett beszerezni (bár kétségtelen, hogy jár arra busz).

És itt szeretném megjegyezni, hogy igen, megfordult a fejemben az online rendelés gondolata, de sajnos ez az út nem volt járható, mert például az ágykeretet, ágybetétet, matracot meg lehetett rendelni, de a lámpákat nem, a kisasztalt az erkélyre meg lehetett rendelni, de a székeket nem, a könyvespolcot meg lehetet rendelni, de a ruhásszekrényt nem. Nembeszélve természetesen a „piac” nyújtotta élményről, ahol mécseseket, lámpácskákat és egyéb apró cukiságokat lehet kapni. Szóval az, hogy személyesen kell oda mennem, az biztos volt.

De ha nem visznek el ebbe az Isten háta mögötti IKEA-ba, nem is tudom, hogy hogy lettem volna képes egyedül leemelni azt a sok "szart" a polcról, és eltolni a kasszáig... Viszont cserébe úgy nézett ki a vásárlásom, hogy az úrnő (én) menetelt elől és diktálta a tempót, a hűséges Sancho Panza meg eröltetett menetben tolta utánam a cuccokat. (És akkor most eszembe jutott Milánó, és drága Ákosom „Jövök már, úrnőm!” mondata, mikor cibálta utánam a bőröndömet... Nekem is csak megszületni volt nehéz, nem igaz?)

Az IKEA-ban otthagytam egy kisebb vagyont, de legalább kevesebb adót (New Jersey 7% vs. New York 8.9%) és szállítási díjat (New Jersey $69.99 vs. New York $99.99) fizettem. Ráadásul még $10 kedvezményt is kaptam a szállításból, mert olyan sok pénzt elköltöttem a bútorokra, hogy megérdemeltem. Másnap délután 2h-re meg is érkeztek a cuccok.

Szombat, reggel 10 óra, Manhattan

Joanaval abban egyeztünk meg, hogy telefonálni fog délután 1h körül, mert akkorra kapott autót. Viszont már reggel 10h-kor csörgött a mobil, hogy épp az U-Haul felé tart, és bár tudja, hogy délutánról volt szó, dehát tök jó lenne, ha összekapnám magam, és ott teremnék úgy... igé... hát azonnal. Szerencsére a közelben voltam, ezért hamar a megbeszélt találkozóhelyen voltam. Az első meglepetés az volt, hogy nincs sebváltó. A második az, hogy hiányzik a kuplung. A harmadik meg az, amikor Joana közölte, hogy akkor most megmutatja, hogy hogy kell vezetni, de én fogok parkolni, mert ő nem tud...

Manhattanben vezetni egyébként egyszerű, mert hatalmas a forgalom, és csak mész a tömeggel. A páros utcákon jobbra, a páratlanokon balra fordulhatsz, a páros sugártakon felfele, a páratlanokon lefele tudsz menni... (vagy pont fordítva, de a lényeget értjük gondolom). Olyan ügyesen vezettem meg parkoltam, hogy a parkolóházas bácsi (aki Joanaék mellett dolgozik egy parkolóházban) megtapsolt, amikor elsőre kitolattam.

A költözés nagyon fárasztó volt, bár kétségtelene, hogy rengeteget nevettünk. Hárman lányok pakoltuk be az összes bútort a teherautóba (ok, ez így, ebben a formában nem igaz, mert az utca embere többször megállt nekülnk segíteni, így fordulhatott elő az, hogy nem szakadtunk bele a kanapé teherautóba való behelyezésébe – merthogy nem mi csináltuk), elvezettem az új lakáshoz, párhuzamosan parkoltam az ajtó előtt, kipakoltuk a cuccokat, majd mindent felhortunk az 5-re (igen, van lift, igen, használtuk is). Mikor a lányok bútora is a lakásban volt, nekiáltam összeszerelni a sajátomat...

Vasárnap, hajnali 1 óra, Manhattan

Sikeresen összeraktam minden bútort, helyére került minden cucc, de kitaláltam, hogy mégis csak szükségem van a kis fiókos szekrényre, és azt el akarom cipelni Brooklynból. És ugye amit én eldöntök, az úgy van...

Reggel (10h) első dolgom az volt, hogy Joanaval elmentem Brooklynba, összeszedtem a még ottmaradt cuccaimat, majd lecipeltük a szekrénykét a 3. emeletről. Fogtam egy taxit (ami Brooklynban igen nagy szó, bár nekem csak 20 percembe tellett), pont belefért minden és mindenki (ami szintén nagy szó) és pusztán $25-ból megoldottam a házhozszállitást. A szobám így már komplett (a bútorokat tekintve), már csak szőnyeg és függöny kell bele. :)

Internet még nincs, Verizon kitalálta, hogy a leghamarabbi beszerelés November 19-e. Én ebbe nem vagyok hajlandó belenyugodni, ezért hívogatni fogom őket addig, amíg nem találok egy hamarabbi időpontot. Ha elég kitartó leszek, eljön November 19-e...