Here she comes, the graduated...

Azt hittem, ez a nap sosem fog eljönni, bár kétségtelen, hogy ez az öt és fél év hihetetlenül gyorsan elszállt. Tudtam, hogy az idő fogaskerekei kegyetlenül forognak szüntelen előre, de arról nekem senki sem szólt, hogy megolajozták közben a gépezetet.

Jelentem, lediplomáztam! A diplomavédésen a prezentációm magávalragadta a bizottságot. Az eredményhírdetésnél kiemelték és nagyon megdicsérték a munkámat és a kreatív témaválasztást. 5-öst kaptam a szakdolgozatomra és a védésre, és így a diplomám végül Jó minósítéső lett.

Most pedig itt ülök öt nappal a záróvizsga után, és azon gondolkozom, hogy hová tűnt ez a sok-sok év? Az emlékek színes forgataga kavarog a fejemben, de az egyetlen dolog, amit most mondani tudok az az, hogy vége.

Megcsináltam.

Nevettem úgy, hogy kicsordult a könnyem, és előfordult, hogy úgy éreztem fel akarom adni. Találkoztam sok emberrel, rátaláltam jó barátokra, és mindeközben szereztem két diplomát. De ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi a legfontosabb dolog, amit ez alatt az öt és fél év alatt megtanultam, akkor nem Arisztotelészt idézném, és nem is dobálóznék szögletes szakszavakkal, hogy csillogó intellektusom zsenijét fényezzem.

Nem!

A legfontosabb, amit megtanultam az az, hogy semmi sem lehetetlen, és az élet mindig megy tovább! Ha eléggé hiszel magadban, ha van valaki, aki feltétel nélkül támogat utadon, akkor jöhet bármi és bárki, végül úgy is te kerülsz ki győztesen!

Now I can see the light

Az igazat megvallva, még most is alig hiszem el, hogy eljött ez a pillanat. Mikor elkezdtem ezt a vizsgaidőszakot - inkább kevesebb, mint több sikerrel - úgy éreztem, hogy képességeim határát feszegetem, és nem fog menni. Már majdnem el is hittem, hogy nekem nincs ezen az egyetemen semmi keresni valóm, mikor egyszer csak minden elkezdett működni!

A szó szoros értelmében valami megváltozott. Talán felnőttem, talán megértem a feladatra, talán csak beért a megszerzett tudásom... Mindenesetre az elmúlt napok sikereiben nagyon nagy szerepet tulajdonítok anyukámnak - aki puszta jelenlétével arra kényszerített, hogy tanuljak és ne csak ködöljek a tananyag felett, majd mikor kijelentettem, hogy tudom, kikérdezett. (Esküszöm, hogy ha az életem film lenne, ez lett volna az a bizonyos montázs jelenet, ami mögött az inspiráló háttérzene van.) Valamint annak a bizonyos láthatatlan, segítő kéznek. Nélkülük még mindig nem lenne vége!

Ha belegondolok abba, hogy életem legszebb és legjobb egyetemhez kapcsolódó élményei ehhez az utolsó vizsgaidőszakhoz kötődnek, be kell valljam: megérte! Megérte a könnyeket, az éjszakázásokat, a végtelennek tűnő tanulást. Mert minden, ami olyan nehéznek és lehetetlennek tűnt akkor, mára mindössze csak egy halvány, de boldog emlék. Mert nem a legnehezebb percek jutnak eszembe, nem a sírógörcs, ami egy bizonyos tárgy hetedik sikertelen vizsgája után fogott el, és nem is az a lehetetlen érzés, amivel a leírt tananyag el nem sajátíthatóságáról próbáltam magam meggyőzni. Nem! A fejembe szökő gondolatok tengere nem viharoktól kavarog.

Még nincs vége, csak a nehezén vagyok túl! A védés még hátra van.

Bár személy szerint én úgy gondolom, hogy ez a szertartás szerű esemény nem arról szól, hogy az ember megvéd egy (jobb esetben) általa írt művet mások hangzatos kritikáitól. Nem ez életünk utolsó vizsgája, utolsó egyetemi eseménye, utolsó prezentációja. Sokkal inkább nevezhetjük életünk hátralévő részének első napjának: hiszen ettől a perctől fogva mindenért, amit teszünk vagy mondunk kizárólag mi tartozunk felelőséggel. Már nem lehet a senkire sem büntetlenül mutogatni.

One done, two to go...

Jelentem, megszabadultam a Többszektoros Nemzetgazdasági Elemzések című tantárgy okozta terhek alól: sikeresen abszolváltam a tárgyat közepes minősítéssel! (I'm good)

The anthropology of a night out - a.k.a. Confessions after a High School Reunion

Egész nyáron arról beszélgettünk Anita barátnőmmel, hogy vajon megrendezik-e az osztálytalálkozónkat, és ha megrendezik, akkor ki fog elmenni, ki marad távol, miről fogunk beszélgetni, hol is lesz egyáltalán. Viszont most, hogy túl vagyunk rajta fölösleges időpocsékolásnak tűnik az egész.

Mielőtt bárki messzemenő következtetést vonna le fenti soraimból, had fejtsem ki kicsit bővebben a dolgot:

Adott egy anno közösségnek nevezett csoportosulás, akik 4 éven keresztül minden hétköznap minimum 6 órát együtt töltöttek. A 4 év alatt kialakult a tagok között valamiféle kapcsolat (bármilyen) ami vagy megszakadt vagy elmélyült az után, hogy a közösség felbomlott. Jelen esetben az oly gyakran emlegetett középiskolás évekről, és annak osztályközösségéről beszélünk. Az érettségi után az osztály szétreppent, mindenki ment a maga útjára, építette tovább a kis jövőjét. Eltelt 5 év, és ahogy azt az illem diktálta az aktív tagok megrendezték az osztálytalálkozót.

És pontosan eddig nincs is semmi probléma. Személy szerint örömmel vettem a meghívást és izgatottan vártam a találkozót mert kíváncsi voltam arra, hogy kivel mi történt. 5 éve nem találkoztam szinte senkivel és az osztályfőnököt is jó volt végre megölelgetni.

Viszont szomorúan tapasztaltam, hogy 5 év vajmi kevés idő ahhoz, hogy az emberek megváltozzanak, levetkezzék gyerekes és idegesítő tulajdonságaikat, netalán tán odafigyeljenek másokra. Mikor elkezdtük az élménybeszámolókat, olyan érzésem volt, mintha visszamentem volna az időben: felcsendültek ugyan azok a régi, neveletlen beszólások, ment az egymással való diskurálás, és az emberek 80% magasról tett arra, hogy kivel mi történt inkább a saját kis egyszerűségében piszkálta a mellette ülőt, vagy éppen azt, aki beszélni próbált. A minimális tisztelet megadására sem képes emberek röhögcséltek, hangoskodtak, miközben annak a 20%-nak, aki tényleg azért jött el, mert izgatott volt és tele kíváncsisággal, elment a kedve az egésztől.

A vacsorán azt mondta osztályfőnökünk, hogy az 5 éves találkozók még nem annyira érdekesek, mert még szinte mindenki tanul, de a 15 éves találkozóra már sokat változunk. Az igazság az, hogy én nagyon szeretem az osztályfőnököt, és van 2-3 osztálytársam is akivel nagyon szívesen beszélgetek, de most úgy érzem, hogy nincs értelme elmenni egy újabb osztálytalálkozóra, mert a legtöbb ott megjelent embert hidegen hagyja, hogy mással mi történt, sőt tegyem össze kezem lábam, ha egyáltalán fogadják a köszönésemet.

No harm done! Én nagyon jól elvoltam, megtaláltam a saját társaságomat csak levontam a kellő következtetést: ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Bár az idő nagyon lassan telt egyszer véget ért a megpróbáltatás, és végre belevethettük magunkat az éjszakai életbe. Nem mintha bármilyen elvárásokkal vágtam volna neki a békéscsabai Club Babylon nevű szórakozóhelynek, de azért erre mégsem számítottam.

Legutóbbi ottlétem óta teljesen átalakították, felújították a helyet (1; 2; 3; 4; 5). Csodálatos, futurisztikus dizájnt adtak neki, a letisztult vonalak, a fehér bútorok olyan érzést keltettek bennem, mintha a Star Trek díszletei közt mozogtam volna (ez jó).

Elég korán érkeztünk ahhoz, hogy még ne legyen tömve a táncparkett, így leüljünk kicsit. Ez idő alatt sikerült felmérnem a terepet, és a folyamatosan növekvő tömeg addicionális tágjai sem engedtek más következtetésre jutni: nem illenek az emberek erre a helyre. Rettenetes öltözetek, ápolatlan külső, nem illendő viselkedés hogy csak a legalapvetőbb dolgokat említsem. Azt, hogy idén divatban van a láb már nyár elején megemésztettem, nem is ezzel volt a problémám. A susogós mackóknak a Comedy Centralon a helyük, a 14 éves gyerekeknek házibuliban, a 45 éves férfiaknak pedig otthon a feleség illetve gyerekek mellett. Nem azt mondom, hogy ők ne szórakozzanak, hanem azt, hogy ne páváskodjanak és eregessék a tesztoszteronfelhőket nyál csorgatva a huszonéves kislányok után. Bár a másik oldalt sem kell félteni: ha a magáért beszélő öltözet hangját valami oknál fogva valaki mégse hallotta volna meg, a táncparketten alkalmazott tutajos mozgás garantáltan célba talál.

Megdöbbenve figyeltem a különféle viselkedési mintákat és próbáltam kategorizálni a klub látogatóit a rendelkezésemre álló információ (első benyomás) alapján. Az este végére 3-3 tipológiai doboz született:

Nők:
- az unott (aki itt van, de minek)
- a vadász (kihívó ruha és mozgás)
- a bútordarab (aki nélkül nem nyit ki a hely)

Férfiak:
- a páva (aki tesztoszteronfelhőt ereget és vár)
- a vadász (aki a nagy számok törvénye alapján működik)
- a foglalt (aki részegedni jön)

Szerintem érdemes lenne egy mélyebb szociológiai elemzést elvégezni ebben a témában, biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes eredmények születnének mind társadalmi, mind döntéselméleti szempontból. És bár sosem voltam egy diszkópatkány, valamiért a szombati élményeim sem tereltek erre az ösvényre.

High School Reunion 2009

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor kap egy levelet/telefonhívást/postagalambot amiből megtudja, hogy eltelt 5 év és érettségi találkozóra kell mennie. Az én életem most éppen itt tart. Egy közösségi portálon kaptam egy üzenetet, miben leírták, hogy október 10-én, 16:00 órakor, a régi középiskolám új épülete előtt találkozunk, és egy szép délutáni program keretében nosztalgiázunk és elmeséljük mi történt velünk az elmúlt 5 évben.

Az igazság az, hogy bár nekem sosem volt semmi bajom az osztálytársaimmal, nem volt annyira jó osztályközösségünk, hogy repesve várjam a pillanatot, amikor újra találkozunk. Egy barátnőm van, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, és az ő barátságát nagyon fontosnak tartom, de a többiek néha köszönni is elfelejtenek, amikor találkozunk az utcán. És szerintem ezt nem illik.

Száz szónak is egy a vége: visszajeleztem, hogy megyek és most kíváncsian várom a fejleményeket. Kik fognak eljönni, kik maradnak távol, ki ment már férjhez, ki nősült meg, ki lett meleg, kinek van már gyereke?

És csak remélni tudom, hogy ez egy pozitív élmény lesz, és nem sokat csalódom!