Our enemy: the Wristband

Életem meghatározó eseménye volt 2004 Szeptembere. Ekkor volt ugyanis az amerikai nyílt tenisz bajnokság a US Open. Addig soha nem követtem nyomon kb. semmilyen sporteseményt. De ekkor valamilyen úton-módon rákeveredtem a sportcsatornára, ahol az Arthur Ashe stadion kék linóleumán játszottak a férfiak. Szerelem volt első látásra! Azóta minden évben ezt a Grand Slam torvát várom a legjobban!

Hogy miért? Nos, ez igazán egyszerű. A tenisz ugyanis a világ legjobb sportja! Az év minden időszakában félmesztelen férfiak rohangálnak a pályán ütővel a kezükben, és szexis mozdulatokkal egy szőrös, sárga puffancsot ütnek át egy cuki háló felett. Férfias játék... de a legjobban a pihenőket, és a pólócseréket szeretem. Meg a két szerva közti törölközést. A csuklószorítókat viszont gyűlölöm! Azokat a kis szemtelen, ártalmatlannak tűnő, nedvszívó szörnyetegeket kitiltanám az egész tenisz világból. Ugyanis mindent elrontanak! Amellett, hogy gyengíti használójának a csuklóját, az még bele is törli a homlokát... természetesen a pólója helyett. Így egy csodálatos látványtól esünk el mi nézők: a kivillanó, izmos férfihasétól.

Bizony a csuklószorítók megfékezhetetlen elterjedésével elkerülhetetlenné vált a tenisz, mint játék megszeretése. Mert ugye aki ennek a követelménynek nem felel meg, az hamar feladja. De én kiálltam ezt a próbát is, és már a játék szeretetéért is képes vagyok megnézni egy férfi teniszmeccset. De persze még mindig csak férfit. A nőit nem szeretem. Az lassú, és a szünetek sem izgalmasak. :) Én is elkezdtem végre sportolni - igen, a teniszt választottam - és nagyon szeretem. Egyébként a kedvencem most épp Robbie Ginepri és Rafael Nadal. Persze Roger Federer örök szerelem marad, de egyre több olyan álmom van, amiben Nadal nagyon kedves és aranyos velem. És most, hogy tudomást szerzett negatív érzelmeimről szerintem Novak Djokovic is küzdi fel magát a szamárrétlán, mert a minap épp vele álmodtam nagyon aranyosat, de erről majd legközelebb!

Ami bizonyos, hogy eltökélt szándékom 2009-ben élőben, helyszínen megnézni négány game-t a US Openen. Utána néztem: 2009-ben Augusztus 31 - Szeptember 13 között lesz a bajnokság, pont időben. Mert ha a terveket tartva 2009 Augusztusában sikerül költöznöm, akkor Szeptemberben már vidáman vigyoroghatok a lelátón. Istenem, bárcsak már itt tartanánk! :)

Let's talk about Fashion!

Volt egy nagyon durva időszakom. Szerintem minden lány életében eljön ez egyszer, és van kinél hosszabb, van kinél rövidebb ideig tart. Ez a divatmánia. Az életed eme fejezetében a címkéket figyeled, felkapod a fejed, ha valakinél meglátsz egy márkásabb táskát, és időt és energiát nem kímélve kutatod az internetet Gucci, Prada, Versace, Dolce & Gabbana, stb. képek után. Minden pénzedet félreteszed, és inkább éhezel, de megveszed magadnak a kinézett dizájner cuccott. Fejből tudod az összes szupermodell nevét és méreteit, tudod, hogy melyik divatház kampányában kik vannak benne, tudod mikor van a milánói és a párizsi Divathét, és már alig várod, hogy Victoria angyalkái újra birtokba vegyék a kifutót.

Egy kívülálló számára bizony nagyon idegesítő ez a korszak. Nemrég mesélte Vera barátnőm, hogy ebben az időben bizony nem nagyon kedvelt... Nos, meglehet érteni őt is, de inkább annak örüljünk, hogy ennek már vége! Nem arról van szó, hogy nem szeretem a finom holmikat. Igenis felfigyelek a szépre, és törekszem arra, hogy minél jobb minőségű és minél szebb ruhákat vegyek. És bár egyedül még nem megyek vásárolni, mert azért kell, hogy Vera vagy Lackó segítsen a döntésben, de úgy érzem lassan már egyedül is képes leszek olyan ruhát venni, ami szép és előnyös is egyben.

Ha Amerikába költözök, biztosan megnézem magamnak az ottani márkákat. A sportosabb vonalért például a GAP, az Abercrombie & Fithc, vagy a Rugby Ralph Lauren üzleteit érdemes átnézni. Igen tetszetős kis cuccokat gyártanak elérhető áron, és mindemellett szép emberekkel reklámozzák termékeiket. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy hányas farmert fogok kint hordani! Hogy miért is? Nos, amikor Kanadában voltunk nyaralni, anyu akart venni magának egy rövidnadrágot. Mivel az ő mérete az XL-es, ezért bevitte a próbafülkébe az XL-es nadrágot. Vágül az S-eset vette meg, de csak azért, mert nem volt már XS-es méret. Most sem gondolom, hogy kövér vagyok - persze nem is képzelem magam szupermodellnek - de azért jó lesz látni, hogy a méretem mondjuk 8-as. :)

Thank God I had a Buddy!

Ma délben hazautaztam Békéscsabára. Egyrészt azért, mert már egy hónapja nem voltam itthon, és kis családom már nagyon hiányzott, másrészt meg azért, mert anyukám szeretett volna elmenni egy buliba, viszont nem egyedül. Végül a zenés-táncos mulatságból nem lett semmi, de nagyon jól éreztük magunkat, és sokat beszélgettünk.

Az igazat megvallva, még mindig nem vagyok biztos abban, hogy elhiszi, hogy 2009 Augusztusában startolni fogok, bár szájával igen meggyőzően formálja a szavakat, mikor azt mondja egy rég nem látott tanítómnak, hogy "Akkor szakadna meg a szívem, ha az egyetem után haza akarna jönni!" Reálisan látja a helyzetet? Nos, lehet. Az tény, hogy szerintem sincs semmi lehetőség az elhelyezkedésre ebben a kis városkában, és az is tény, hogy a könyvelőirodájában sem szeretnék napi 8-10 órában könyvelni, de... Nem tudom. Valahogy ez soha nem is fordult meg a fejemben, mint lehetőség. Na jó, nem állítom, hogy nem játszottam el viccből a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyetem után hazaköltöznék, de már a csomagolásnál kinevettem magam, és felhagytam a történet további göngyölésével. Mert valamiért azt érzem, hogy Amerikába kell mennem. Nem tudom miért, és nem tudom mi végett, de ott a helyem. Meggyőződésem, hogy nem csak karriert, de családot is találok kint!

Sokan vannak, akik azzal hencegnek, hogy a semmiből lettek naggyá, és hangoztatják, hogy üres zsebbel érkeztek Amerikába, mégis megszedték magukat. Ezen emberek élharcosa Madonna is, aki American Life című dalában annak is hangot ad, hogy tulajdonképpen az amerikai álom bullshit. Persze tudjuk, hogy mindez nem igaz, mert apuci és az amerikai rokonok mind a háta mögött álltak, de mégis nagyon menő azt hangoztatni, hogy $20-al érkeztem New Yorkba, és nem ismertem senkit. Hát, csak csinálja, ha ez jól esik neki!

Én nem akarom ezt eljátszani! Örülök annak, hogy van lehetőségem mindezt meglépni, és annak is, hogy támogatnak a szüleim. Örülök annak, hogy az egyetem első évében igényeltem egy amerikait, akit a mai napig a barátomnak tudhatok! (Buddy program, a lényeg, hogy az amerikai cserediákokat gardírozzuk Budapesten) Nem hiszek a véletlenekben, ezért nem áltatom magam azzal, hogy ezek a dolgok ok nélkül történtek. Az irodában a minap szóbakerült mindez. Mármint, hogy én Amerikában képzelem el a jövőmet, és hogy egy év múlva, az egyetem után kívánok kimenni. Nem is értem, miért lepett meg az, hogy az iroda 7 jelenlévő tagja közül egysem kérdőjelezte meg eme szándékomat. Mindenki támogatta a külföldre költözést, és páran jelezték, hogy jönnének meglátogatni. Nos, ha minden úgy alakul majd, ahogy tervezem, akkor semmi akadálya a dolognak! Az ajtóm mindig nyitva áll, készülhettek lelkileg az útra! :)

I don't like Seattle any more!

Milyen amerikai város az olyan, amiben legalább egy Dunkin Donut nincs? Kérdem én, hogy lehet így egy stabil alapokon álló gazdaságot működtetni? Fánkok nélkül a rendőrök sem képesek üldözni az ellent, akkor mi alapon várjuk el az utca népétől, hogy túlélje a zűrös hétköznapokat fánk nélkül? És egy olyan étterem lánc, aki Naomi Campbell igazi arcával reklámozza magát, azért nem maradhat szó nélkül!

Aki nem hiszi el, hogy csak ezért gondoltam meg magam, nos annak nagyon igaza van. :) Nem vagyok annyira felszínes, hogy egy gyorsétteremlánc jelenléte befolyásolja a döntésemet! (Bár e doboz fánk láttán szerintem még a pápa is elmormol néhány imát.) Az igazi ok egy Facebook-os üzenet volt Nick barátomtól, aki amerikai. A következőt írta (persze angolul): "Ha valóban úgy döntesz, hogy ideköltözöl szólj, megbeszéljük! Egyébként még mindig ragaszkodsz Seattle-höz, vagy megjött végre az eszed, és felismered, hogy ha idejössz, akkor nem leszel egyedül, és én bármikor segíthetek?" Egész meggyőző, nem? Engem elgondolkoztatott... Mert tulajdonképpen ha elköltözöm Seattle-be, az annyit jelent, hogy elmegyek a világ végére, és egyedül, a semmiből kell felépítenem mindent. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, de azért mégis jobb érzés, ha vár valaki a reptéren. Vagy legalább az első este el tudsz menni valakivel vacsorázni. És ugye ha az embernek van már egy jólbevált barátja abban az országban, ahová költözne (és az a valaki ráadásul New York City-ben él) akkor miért is ne ragadná meg a lehetőséget, hogy segítségével induljon el a felnőtté válás rögös ösvényén?

New York City - bár nagyon forgalmas, és sosem alszik - átszállás nélkül megközelíthető Magyarországról. Tele van lehetőségekkel, és már azon sem kell gondolkozni, hogy milyen autót vegyek magamnak, mert ott a tömegközlekedés tökéletesen használható. Mellette szól még az az érv, hogy ott van ismerős, aki tud segíteni bármikor bármiben (még albérletet is tud szerezni, mire kiérek).

És mivel tudjuk, hogy Amerika híres arról, hogy bizonyos pozíciók betöltéséhez más államba helyez át, nem kell azonnal lemondani Seattle-ről! Csak közbe kell iktatni egy állomást, ahol megtanulom az amerikai élet minden csínját-bínját! Már alig várom! :)

I know I will love: Starbucks

Mindenki szokott reggelizni! Van, aki nem rögtön ébredés után, de azért a reggelizési szokások eléggé elterjedtek piciny hazánkban is. (Ugyanis én a nap első étkezését reggelinek hívom). Így lehet, hogy míg egyesek egy kávét isznak reggelire, addig mások levest és rántott borjút pakolnak magukba.
Aki mégsem ilyen értelemben fogalmazza meg a reggeli problematikáját, annak már most szólok, hogy ez a bejegyzés nem pont az ő világa, de azért csak olvassa el, mert nagyon szórakoztató! :)

Én minden reggel a Gergely Pékségben reggelizek. Általában egy rántottás zsemlét szoktam venni, de előfordult már, hogy sajtos pogácsát vettem egy kis narancslével. Úgy gondolom, hogy reggeliző szokásaim Amerikában is megmaradnak, maximum a bevitt étel illetve ital fog változni. Nincs is annál jobb, mint egy Coffee-take-away, és egy kis fánk, muffin, vagy valami szendvics.

A Starbucks-nak nagy hagyománya van Amerikában, igen befutott kis kávézó. Na jó, ha őszinték akarunk lenni, akkor a kis jelző egy csöppet degradáló, mert kb. minden utcasarkon van 2 Starbucks, ahová nemcsak az utca embere, de sok híresség is betér, hogy csillapítsa kávé iránti vágyát. És itt nem csak fekete kávét és cappuccino-t lehet ám kapni! A kávéd ízének csak a fantáziád szab határt! Lehet koffeines, koffeinmentes, kókuszos, vaníliás, szójatejes, biotejes, szimpla, dupla, tripla... De most nem írnám le az összes lehetséges variációt!

A Starbucksban az is jó, hogy nagyon csinos poharakban, bögrékben szolgálják fel a kávét, és lehet kávékártyát vásárolni, amit adott kávézóban "hitelkártyaként" lehet használni. Feltöltesz rá mondjuk $100 és az ott lesz a kártyádon, bármikor levásárolhatod kávéra, muffinra, bögrére... Lehet ajándékozni, újratölteni, szóval ha valaki rendszeres vendége a kávézónak, igazán könnyedén letudhatja fizetést ezzel a kis kártyával. Én jelen pillanatban egy ilyen kártyával rendelkezem, de a Starbucks honlapján lehetőségünk van megalkotni saját kártyánkat is. Természetesen ez is egy olyan opció, amit csak akkor érdemes igénybe venni, ha kint élünk, mert sajnos Magyarországra nem szállítják ki a kártyát. Meg egyébként sem tudunk mit kezdeni vele, nálunk még nem épített senki ilyen kávézót.

De most nagyon megkívántam egy Barista Special-t! Megyek is, hátha még odaérek a Coffee Company-ba zárásig! Mert bár ez nem a Starbucks, igen finom kávékat főznek azért ott is! És a sütik... Na nem is folytatom! ;)