White Lilies with a "Happy B-Day" Note

Egy nagy csokor fehér liliom várt rám ma reggel a recepción.

Szülinapomra küldte őket az egyik barátom.

Szépek, ugye?

:)

Happy Birthday to Me!

Mindig is tudtam, hogy amerikában a születésnap a legfontosabb ünnep, de azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a barátokon és kollégákon kívül bárki mástól számíthatok köszöntésre. Hát, nagyot tévedtem!

Először az amerikai Mensa-tól kaptam egy e-mailt, amiben nagyon cukin boldog születésnapot kívántak. A levél így nézett ki:

"Dear Mariann,

Why, yes, we created a visual pun in honor of your birthday! 

We believe it was Francis Bacon who said, "Imagination was given to man to compensate him for what he is not; a sense of humor to console him for what he is."  Here at American Mensa, we hope all your days are fired by imagination and filled with good humor.

With warmest regards and continued appreciation of your membership, 

American Mensa"

Aztán a CVS-től kaptam egy kupont ($3.00) ami felér 3 zacskó ingyen pop-cornnal, majd a Starbucks ajándékozott meg egy ingyen kávéval. Természetesen egy hatalmas mentolos mokkát kértem, és mikor átnyújtottam nekik a képeslapot (amin az állt, hogy születésnapod alkalmából megajándékozunk egy itallal) a srácok elkezdtek nekem énekelni. :)

Az irodában mindenki boldog szülinapot kívánt, majd mikor megnyitottam a web böngészőmet, látom, hogy a Google is ünnepel... engem! :) Azért ez fantasztikus!

A Facebookon könnybelábadt szemekkel olvastam a sok-sok jókívánságot,  és a sok zenélő és színes képeslap amit a családtagoktól kaptam bearanyozta a napom minden percét. A főnökömtól kaptam egy csodaszép tortácskát, de azt majd csak este fogom megenni, mert ugye kívánnom kell, ahhoz meg gyertya szükséges :)

Születésnapom alkalmából megleptem magam egy mobiltelefonnal. HTC EVO 4G. Cyber Hétfőre való tekintettel 50% kedvezményt kaptam internetes vásárlásomnál, és a Sprint (a szolgáltató) kolléga mindenféle security deposit nélkül engedélyezte a készülék és előfizetés megvételét. Természetesen ő is boldog születésnapot kívánt nekem. Az, hogy nem kellett fizetnem kaukciót (vagy mi a szöszt) az azért okoz nekem nagy örömet, mert ez azt jelenti, hogy megbíznak már bennem, és van némi hiteltörténetem (persze csak pozitív). 5 vonalam lehet a Sprintnél, ez milyen menőség már!?

Az előfizetésem (Everything Data - with Any Mobile Anytime) $69.99. Ebben van 450 perc távolsági hívás (egyáb államba), korlátlan adatforgalom, SMS és mobilhívás.

Egyébként azért döntöttem HTC mellett, mert sokmindenben sokkal jobb, mint az iPhone 4, ráadásul ezt a telefont nem látom mindenki kezében (nagyon nagy előny, mondhatni döntő érv). Az is mellette szolt, hogy nagyobb felbontású a kamerája, és nem kell wi-fi csatlakozás a video hívásokhoz :)

Este pizzával és Tokaji borral (köszi Kata) fogunk ünnepelni, de az igazi celebration hétvégén lesz.

Nagyon köszönöm mindenkinek mégegyszer a kedves szavakat, képeslapokat, jókívánságokat!

Szeretlek benneteket!

Thanksgiving: This time for real!

Ugye a legtöbben már hallottunk az amerikaiak hálaadásnapi ünnepléséről, amit sok európai (és talán mégtöbb ameriaki) az indiánok lemészárlásával köt össze - tévesen.

"A mai Egyesült Államok területén az első hálaadást a hagyományok szerint 1621-ben ünnepelték a Mayflower fedélzetén az előző évben Plymouth-hoz érkező, az Újvilágba az európai vallásüldözések elől menekült telepesek, akiknek mintegy fele a hideg, az éhezés és az idegen, mostoha környezet áldozata lett az első télen. A telepeseket a vampanoag indián törzs segítette ezekben a nehéz időkben, megtanítva nekik többek közt a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztést, a juharszirup kinyerésének titkát. A történet szerint az őszi bőséges termés után az életben maradt 51 telepes vezetője, William Bradford nagy ünnepséget rendezett, ahová az indiánokat is meghívták.

A hálaadás hagyományok szerinti történetének egyes részletei csupán az 1890-es és 1900-as évek elején alakultak ki, mikor az amerikaiakat megosztó polgárháború sebeinek begyógyítása és a nagyszámú bevándorló asszimilációjának megkönnyítése érdekében az amerikaiak igyekeztek megteremteni egységes nemzeti identitásukat." - Wiki

Szerdán délután egy órakor hivatalosan is végetért a munkahét. Áron, akivel csoporttársak voltunk a Corvinuson és most a Yale egyetemen Ph.D. hallgató, átugrott hozzánk New Yorkba. Ebéd után felmentünk az Empire State Building tetejére ahol bár iszonyatosan fújt a szél, nagyon szép képeket készítettünk. Mivel a Bryant parkban karácsonyi vásár van, és nem mellesleg ingyen lehet korizni, elhatároztuk, hogy megnézzük a lehetőségeket, de valamiért nem volt kedvünk beállni abba a 23km hosszú sorba, ami a koripálya mellett kígyózott.

De még szerencse, mert Joanatól épp kaptam az SMS-t, hogy Zaynab barátnőnk egy kisebb összeröffenést szervez... és az ő összeröffenései mindig nagyon jók!

A vacsora jó hangulatban telt, sok kedves embert ismertem meg, és kellemesen elbeszélgettünk mindenkivel. Vacsora után hazasétáltunk, és útközben vettünk pár Joose-t, ami nem más, mint az ördög itala! Egy energiaitalnak álcázott, palackba zárt instant másnaposság. Összetevői: 12% alkohol, coffein, taurin. Összesen $2.50,- és egy doboznál többen nem ajánlott inni belőle. Félreértés ne essék, 1 doboz az korántsem kevés. Már fél doboztól nagyon vidám az ember, egytől meg hát nem is tudom...

Egyébként az egész Joose beszerzésének ötlete onnan jött, hogy a helyi sajtó a Four Loko betiltásától/visszavonásától hangos (pontosan ugyan az az ital, csak más gyártó keze alól). Hogy miért tiltják be? Nos, néhány idióta tini korházba került miatta... de szerintem az ebben a korban lévő fiatalok mindig fognak találni lehetőséget arra, hogy alkoholt fogyasszanak, szóval nem sok értelmét látom eme lépésnek.

Este nagyon vidámak voltunk, a hajnal már kevésbé volt mosolygós, a reggel pedig... mondhatni főiskolás emlékeket idézett fel bennem. Viszont pár liter víz egész hamar visszaadta az életkedvemet, és vidáman léptem ki az utcára 12 óra magasságában és indultam Jennával és Joanaval New Jerseybe, ugyanis Joana barátnője meghívott minket vacsorára.

Hivatalosan fél 2 körül kellett volna megérkeznünk, de a következő dolog történt: A vasútállomásra érkezvén megláttuk a jegypénztárak előtt kanyargó sorokat - ami ugye hálaadás lévén számomra egyáltalán nem volt meglepő, viszont Joanat valamiért sokkolta, és kijelentette, hogy márpedig mennyünk busszal, mert az gyorsabb/szebb/olcsóbb. 

Valóban olcsóbb volt (kb. $4.00-al). Hogy szebb-e, azt nem tudom, de hogy gyorsabb nem, az 100%! Először is a pályaudvaron kb. 1 órán keresztül vártunk a 165-ös expressz buszra, ami - mint később kiderült - az ünnepre való tekintettel nem közlekedett. Aztán sikeresen lekéstük a 2:20-as buszt azért, mert rossz sorba álltunk be, majd a 2:40-es busz sofőrje közölte, hogy ő nem megy el addig az állomásig, ameddig mi mennénk, de végül jött a 3:05-ös busz, ami jó volt. Az út nem volt túl hosszú, 4:30-ra (pusztán 2 óra késéssel) meg is érkeztünk NJ-be. Szerencsére Joana barátnője és családja nagyon nyugodt természetű, ezért nem csináltak problámát a késésünkből, még a vacsorával is megvártak bennünket.

Volt pulyka, édeskrumpli-püré, csipkebogyómártás - hogy csak a legfontosabbakat említsem. Egyszerűen fenomenális volt az este! Nagyon jó volt a hangulat, nagyon kedves volt mindenki, és sikerült találnom egy új legjobb barátot. Finnighan, a család kutyája eszméletlenül cuki, és rettentően nyugodt, csomót lehet rá kötni. És ami a legviccesebb, imádja a vizet a csapból inni. Egyszerűen haláli!

Ez volt életem első igazi hálaadása, és én nagyon hálás vagyok azért, hogy egy ilyen szerető családban lehettem, együtt a brátaimmal. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy részese lehettem ennek az estének. Viszont a karácsony még ennél is szuperebb lesz! Anyu, remélem már készülsz! :)

It's NOT dead, just sleeping!

A minap egyik kollégám a mögöttem levő ablakba helyezett egy halott növényt. Én megkérdeztem tőle aranyosan, hogy mégis mért nem a szemétbe dobja, mire közölte, hogy ennek a növénynek az égvilágon semmi baja. Nos a növény pontosan úgy nézett ki, mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja...

Ez kb. két hete történt, és azóta folyamatosan jönnek locsolgatni, meg ápolgatják ezt az elszáradt csonkot. A növény semmivel sem néz ki jobban, sőt! Sikeresen elérték, hogy az a maradék pár levélke is lehullott róla...

Ma a következő beszélgetés zajlott le köztem és az egyik férfi között:

Én: Öööö...

Pasi: Nem, nem halt meg! NEM HALT MEG!!!

Én: ...egész biztos vagyok benne, hogy de...

Pasi: Nem nem, csak alszik!

Én: ...szerintem újat kéne venni...

Pasi: *sóhaj* ...lehet...

Úgy gondolom, hogy eme eset tökéletesen mintázza társadalmunkat! Amíg van mit ápolnunk, addig nem törődünk vele, de mihelyst elvesztettük, azonnal küzdünk, mint malac a jégen... NO COMMENT!

Gingerbread Deliciousness

A mai napom igen érdekesen kezdődött. Az irodaépületbe érkezvén hatalmas sor fogadott a liftek előtt. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 8db olyan lift van, ami a 11-22. emeletek között közlekedik, de ebből a 8 liftből ma reggel egyszerre csak 1 volt hajlandó működni). Úgy gondoltam, hogy egye fene, elugrom a Starbucksba kávéért, mire visszajövök, ez a sok ember úgyis eltűnik.

Megvettem a szokásos reggeli mézeskalácsos lattémat, majd visszamentem az épületbe. Sejtésem beigazolódott: az a sok ember valóban eltűnt... csak az volt a bökkenő, hogy újak jöttek, és még többen voltak. Idegességre semmi ok, elsétáltam a recepcióhoz, és megérdeklődtem, hogy merre van a lépcső. Ők kegyesen elmondták, majd hozzátették: egyébként a lépcsőt csak lefelé történő közlekedésre szabad használni, felfelé nem mehetsz rajta! Ööööö... OK!

Azt, hogy ez miért így van, már nem kérdeztem meg. Nem azért, mert nem voltam rá kíváncsi... azért, mert a hirtelen sokktól szóhoz sem jutottam.

Mikor kb. 10 perc várakozás után feljutottam, leültem a gépemhez, ami nem kapcsolt be. Okosan szóltam a körülöttem ülő férfiaknak, akik először olyan kérdéseket tettek fel, hogy "megnyomtad-e a bekapcsoló gombot",  "be van-e dugva a gép a konektorba" illetve "biztos vagy benne, hogy nem csak a monitor van kikapcsolva?" Köszi köszi, ezek valóban jó kérdések, de azért ennél magasabb technikai szinten vagyok. Mikor viszont nekik sem sikerült bekapcsolni a gépet, nagyon komolyan közölték, hogy hívni kell az IT-t, mert a gépet bizony elrontottam. Ez nem igaz, nem én voltam, de azért hívtam az IT-t...

Az első fél órában senki sem vette fel, de aztán visszahívtak. Nagyon ügyesen elmondtam, hogy mi a baj, és hogy ez valóban baj, mert az iroda hímjei sem voltak képesek orvosolni a problémát. Majd jött egy trükkös kérdés: "Hol vagy?" Az a válasz, hogy "itt" nem volt neki elég kielégítő, és az sem segített sokat, hogy a "14. emeleten, Jason Levin mellett." De valahogy mégis sikerült útbaigazítanom a srácot, aki el is indult hozzám...

És Csuti megérkezett! :) Ok, az IT guy-t Davidnek hívták, de tökéletesen úgy nézett ki, mint Csuti. Először megkérdezte, hogy hol a gép, majd szigorúan ránézett és azt mondta: "hát ez nem jó hír... nagyon nem jó hír... de, meg tudom csinálni!" És ez volt az, amit hallani akartam :)

Mindössze 15 perc kellett ahhoz, hogy kicserélje azt az alkatrészt, amit kikellett, és mindenféle adatvesztés nélkül visszakaptam a gépemet, és végre tudtam dolgozni.

Ma egyébként Egészség Expo is volt a cégnél, ami mindenféle repicuccot, és érdekes információt jelentett. Maga a rendezvény felidézte bennem a CsabaExpos emlékeket, amikor még Ákossal mentünk, és gyűjtöttük össze a sok "kacatot". Régi szép idők... Na, hát ez pont olyan volt! Tollak, plüssállatok, és ami a legfontosabb: "Tudd meg a számaidat" akció! Ez azt jelentette, hogy minden fontos adatot megtudhattál magadról: vérnyomás, testsúly, BMI, coleszterin és vércukor szint (ezt úgy tudták megmondani, hogy az ujjam hegyébe beledöftek egy tűt, vettek onnan pár csepp vért, amit rányomtak egy gépre, ami kiszámolta a dolgokat). Konkrét adatokkal had ne kelljen szolgálnom, viszont azt büszkén kijelenthetem, hogy minden mutatószámom a normális/ideális szinten van, és egyetlen tanácsot kaptam a dietetikustól: amit most csinálok, azt folytassam tovább! :)

Nagyon elégedett voltam az eredményeimmel, és a szép cuccokkal is, amit az Expon gyűjtöttem. Egyébként végre elfoglalt napom volt, többek között arra kértek meg, hogy gyorsan pakoljak már össze egy diát amerika gazdasági mutatóiról (GDP, Export, Import, stb.), munkkanélküliségi rátájáról, és néhány fontosabb infót mondjak már a közgazdasági dinamikáról. Az eredménnyel mindenki nagyon elégedett volt, én pedig élveztem, hogy ilyen komoly feladattal bíztak meg.

"Look at you being all professional with the drill"

A tegnapi bejegyzésemre reagálván a következő levelet kaptam Ákosomtól. (Ez nem az egész levél, pusztán idézem az ide vonatkozó publikus részeket):

"Szia!

Hat nagyon cuki a furasrol szolo bejegyzesed, hadd segitselek ki.

Borzaszto egyszeru furni, csak egyenesen kell tartani a furot. A hegyet a tiplihez kell kivalasztani, hogy pont olyan vastag legyen vagy esetleg egy picit vekonyabb, ha nehezebb dolgot akasztasz majd fel, ugy jobban tart. A tipli az a fa vagy muanyag ize amit eloszor beversz a lyukba majd abba megy a csavar.

Nem nezlek hulyenek csak nem tudom milyen level-on vagy :D Es persze a tiplinek es a csavarnak is passzolniuk kell. Ezen kivul a furohegynek passzolnia kell az anyaghoz amit fursz, csak hogy egy kicsit megremisszelek, ez vagy ra van irva, vagy a fahoz hasznalatos furohegyek fejen izek vannak, a fafurok feje meg ugyan olyan vastag mint az egesz furo, a falosok altalaban szurkek a fafurok meg rezszinuek.

Nem hiszem hogy gondjaid akadnanak, nezd meg kik kepesek furasra, azt hiszem neked is menni fog :) [...]"

Bár az anyukám igen motiváltan győzködött arról, hogy a habcsókhoz csak egy kevés tojásra és porcukorra van szükség, (nem is tudom mire akart utalni) végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha Józsi a telepről képes lyukat fúrni a falba, akkor én is! Sajnos (vagy inkább szerencsére) Ákos levelét csak ma reggel láttam, ezért nem voltam tisztába a különböző falfajták fúrófejigényével, de az Univerzum természetesen fogta a kezemet, mert kizárólag fa felülethez való (réz színű) fúrófejek voltak a dobozban (pont olyan, amire nekem szükségem volt).

Már a hazafelé vezető úton próbáltam ráhangolni magam a fizikai munkára. Stílusosan Beatrice "8 óra munka" című opuszát dúdoltam magamban, és azt hiszem többször fellobbant szememben a "meg tudom csinálni" hadiláng.

Hazaérvén megragadtam a függönykarnist, felmértem az akasztót a falra, ügyesen bejelöltem a lyukak helyét, majd megragadtam a fúrót. Az első apró bizonytalanságot az okozta, hogy a fúró fején lévő lyuk körülbelül 10x akkora volt, mint az általam kiválasztott fúrófej. Nem, nem estem kétségbe, lendületesen kezdtem el keresni azt az alkatrészt, amit bele kell tenni a fúró fejébe mielőtt a fejet beleteszem. Miután nem találtam, gomb után kutattam, aminek megnyomása megszorítja a fúrüfejet. Kemény 5 percnyi keresgélés után sikerült rájönnöm a trükkre: a fúró fejét el kell csavarni ahhoz, hogy magába szorítsa a fúrófejet. Nagyon kreatív...

Mondanom sem kell, hogy büszkeségtől dagadó melkassal léptem fel a székre és fogtam hozzá a fúráshoz. Apukámtól sikerült ellesnem azt a technikát amit nem alkalmaztam: azért mégsem szerettem volna maximum sebességgel átfúrni a szomszédba. Nagyon lassan és óvatosan beindítottam a fúrót, és hogy egészen biztosan egyenesen fúrjak, visszatartottam a levegőt. Egész hamar sikerült átfúrni a falat, de probléma egy szál se, ezt én pont így akartam, jöhet a tipli!

Természetesen az a huncut lyuk nem lett elég nagy. Nem baj, a kicsit lehet növelni alapon - és magabiztosan, mivel már tudtam, hogy hogy kell - kicseréltem a fúrófejet egyel nagyobbra, és újrafórtam a lyukat. Ezen mozdulatsor négyszeri megismétlése után meg is találtam a tökéletes méretet, amibe végre sikerült beletuszkolnom a tiplit. Boldogságom tábortüze 1000 fokon lobogott, mikor végül becsavartam a csavarokat és felerősítettem a függönykarnis akasztóját.

Először a saját szobámban raktam fel a függönyöket, majd a nappaliban. A nappaliba sikerült elméreteznem a lyukakat, és először túlságosan is távol taktam egymástól az akasztókat, minek következtében a függönykarnis felrakása lehetetlenné vált. De természetesen nem adtam fel, jó munkásasszonyhoz illően fúrtam két új lyukat a falba - még szerencse, hogy kettővel több tiplit adtak merthogy annak eltávolítását valamiért nem sikerült megoldani. (Igen, még mindig a falban vannak...)

Joana függönykarnisánál már profi voltam, Jenna szobájában pedig az sem rémisztett meg, hogy a fal az ablak vaskeretében ért véget. Nem, nem fúrtam át a vasat, pusztán levágtam a tipli tetejéből - és számomra is csodával határos módon a csavar még így is végig belement a falba.

Jelentem az összes függöny felkerült, és nekem új hobbim van: a fúrás. Holnap betonkeverni tanulok (remélem Aaronnak betonkevetője is van otthon).

"He’s going to ask you how it went, so you better start drilling something!"

Kedves Univerzum!

Nagy örömömre szolgál, hogy olvasóim között tudhatlak. Bevallom, sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon figyelemmel követed-e a Blogomat, bár azzal mindig is tisztában voltam, hogy támogató kezeidre bármikor számíthatok, mögöttem állsz, ha valami baj van, és csak kérnem kell...

A világért sem szeretnék belerondítani a kapcsolatunkba, de engedd meg, hogy eldicsekedjek legújabb módszereddel. Ne haragudj, de egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani a történteket!

Ugye nincs harag?

:)

Gondolom a tegnapi bejegyzésem még mindenkiben elég élénken lobog, de ha mégsám, hát tessék újra elolvasni a fúrós részeket. Annak érdekében hogy hiteles maradhassak, én is újra átolvastam. Meggyőződésem, hogy Univerzum barátom viszont nem olvasta végig, hanem megállt itt:

"Bevallom, a függönykarnis felrakását nem vállaltam be, mert nincs fúrónk [...]"

 A tegnapi bejegyzést a közös helységből írtam, mert ugye még mindig nincs internetünk a lakásban. Ez a "lounge" közvetlenül a mosoda mellett van, ahol az egyik szomszédom (Aaron) - nevezetesen az, akitől a beköltözés napján a kalapácsot kölcsönkértem - épp mosott. Véletlenül úgy alakult, hogy együtt mentünk le a lifttel, és útközben beszélgettünk. Én viccesen megjegyeztem, hogy köszi a kalapácsot, lehet, hogy nem sokára átugrom a fúródért, dehát ezt pusztán a beszélgetés kedvéért mondtam, nem gondoltam ám komolyan. 

Aaron viszont igen, mert 5 perc sem telt bele, és a srác fúróval a kezében kopogott az ajtón. Először ámulatba, majd "szerelembe" estem (csak képletesen persze, és úgy általában szerettem bele a házba és lakóiba), kétségbe pedig csak azután, hogy elköszöntem és becsuktam az ajtót. Merthogy két lehetőségem van:

a) Sürgősen elkezdek fúrni, mert Aaron meg fogja kérdezni, hogy mégis hogy ment a dolog...

b) Sürgősen elkezdek sütni, és ma este áthívom és megkérem, hogy mutassa meg, hogy is kell fúrni (értsd: fúrjon ő lyukakat a falamba)

Igen, valóban van egy harmadik lehetőség is - megvárni Sean-t, de egyrészt ezzel a lépéssel nem hiszem, hogy megtanulnám a leckét (a drága Univerzum szerintem úgy érzi, hogy muszáj elsajátítanom a fúrás képességét), másrészt ő csak szerdán jönne, az meg még 2 nap függönytelenül!

Holnap elmesélem, hogy végülis mi történt, most pedig elolvasom ezt a cikket...

We went shopping, but...

Pénteken nagybevásároltunk. Megvettünk majdnem mindent, amire a lakásnak feltétlenül szüksége volt (függöny, függönykarnis, edények, képek a falra), ennek következtében az már kezd majdnem tökéletesen kinézni. Bevallom, a függönykarnis felrakását nem vállaltam be, mert nincs fúrónk, és egyébként sem vagyok elég magabiztos ahhoz, hogy lyukakat fúrjak a falba. Nem mintha nem lennék rá képes, mert ugye egy ilyen dologhoz is csak bátorság kell...

Szeget első osztályúan be tudok verni a falba, és az esetek 99,99%-ban egyenes is marad, de fúrni valamiért nem szeretek. 5 +1 képet raktam már fel a falra, ami csaknem 20 szeget jelent (képenként minimum 2db, + a poszter 9db szeggel), és csak egyszer szólt a portás, hogy fejezzem abba a szegelést... Bár az is igaz, hogy fúrni még sosem próbáltam... Lehet, hogy csak gyakorolni kellenem mint minden mást? 

Szóval a fürdőszoba már egész csinos, mondhatnám kész van... A nappaliba még kell szőnyeg, az étkezőbe pedig asztal és székek. Azt hiszem Joanaval egyszerre untuk meg, hogy Jenna nem pakolja be a saját szobájába a cuccait - hozzáteszem ennyi szemetet egy helyen régen láttam már - ezért karöltve pakoltuk el a dolgait. Eredmény: Jenna kb moccanni sem tud a sok-sok lomtól, de a nappali jól néz ki! :)

Alig várom már, hogy szerdán Sean (aki visszaadta a kaukcióm, és még mindig szeret) átjöjjön és felszerelje a függönykarnisokat!

I moved in!

Az egész azzal kezdődött, hogy Joana bérelt egy U-Haul-t. Nekem meglepetés volt azt hallani, hogy Floridában nem szükséges elsajátítani a párhuzamos parkolás művészetét ahhoz, hogy az ember gyermeke jogosítványhoz jusson, dehát állam és állam között óriási a különbség, Texas például minden harmadik hónapban Mexikóhoz kíván csatlakozni...

Péntek, este 8 óra, IKEA, Paramus

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerek valakit, aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy elvisz az IKEA-ba. Csak hogy megkönnyítsem a saját dolgomat, az interneten elkészítettem a listámat azokról a bútorokról, amiket meg akartam venni. A honlapon van egy olyan menüpont, ahol ellenőrizni lehet a raktárkészletét az adott áruháznak, így nagyon könnyen ki lehet deríteni, hogy meg lehet-e az adott áruházban minden listán szereplő bútort vásárolni. Természetesen az én listámon szereplő bútorokat kizárólag a legtávolabbi IKEA-ban lehetett beszerezni (bár kétségtelen, hogy jár arra busz).

És itt szeretném megjegyezni, hogy igen, megfordult a fejemben az online rendelés gondolata, de sajnos ez az út nem volt járható, mert például az ágykeretet, ágybetétet, matracot meg lehetett rendelni, de a lámpákat nem, a kisasztalt az erkélyre meg lehetett rendelni, de a székeket nem, a könyvespolcot meg lehetet rendelni, de a ruhásszekrényt nem. Nembeszélve természetesen a „piac” nyújtotta élményről, ahol mécseseket, lámpácskákat és egyéb apró cukiságokat lehet kapni. Szóval az, hogy személyesen kell oda mennem, az biztos volt.

De ha nem visznek el ebbe az Isten háta mögötti IKEA-ba, nem is tudom, hogy hogy lettem volna képes egyedül leemelni azt a sok "szart" a polcról, és eltolni a kasszáig... Viszont cserébe úgy nézett ki a vásárlásom, hogy az úrnő (én) menetelt elől és diktálta a tempót, a hűséges Sancho Panza meg eröltetett menetben tolta utánam a cuccokat. (És akkor most eszembe jutott Milánó, és drága Ákosom „Jövök már, úrnőm!” mondata, mikor cibálta utánam a bőröndömet... Nekem is csak megszületni volt nehéz, nem igaz?)

Az IKEA-ban otthagytam egy kisebb vagyont, de legalább kevesebb adót (New Jersey 7% vs. New York 8.9%) és szállítási díjat (New Jersey $69.99 vs. New York $99.99) fizettem. Ráadásul még $10 kedvezményt is kaptam a szállításból, mert olyan sok pénzt elköltöttem a bútorokra, hogy megérdemeltem. Másnap délután 2h-re meg is érkeztek a cuccok.

Szombat, reggel 10 óra, Manhattan

Joanaval abban egyeztünk meg, hogy telefonálni fog délután 1h körül, mert akkorra kapott autót. Viszont már reggel 10h-kor csörgött a mobil, hogy épp az U-Haul felé tart, és bár tudja, hogy délutánról volt szó, dehát tök jó lenne, ha összekapnám magam, és ott teremnék úgy... igé... hát azonnal. Szerencsére a közelben voltam, ezért hamar a megbeszélt találkozóhelyen voltam. Az első meglepetés az volt, hogy nincs sebváltó. A második az, hogy hiányzik a kuplung. A harmadik meg az, amikor Joana közölte, hogy akkor most megmutatja, hogy hogy kell vezetni, de én fogok parkolni, mert ő nem tud...

Manhattanben vezetni egyébként egyszerű, mert hatalmas a forgalom, és csak mész a tömeggel. A páros utcákon jobbra, a páratlanokon balra fordulhatsz, a páros sugártakon felfele, a páratlanokon lefele tudsz menni... (vagy pont fordítva, de a lényeget értjük gondolom). Olyan ügyesen vezettem meg parkoltam, hogy a parkolóházas bácsi (aki Joanaék mellett dolgozik egy parkolóházban) megtapsolt, amikor elsőre kitolattam.

A költözés nagyon fárasztó volt, bár kétségtelene, hogy rengeteget nevettünk. Hárman lányok pakoltuk be az összes bútort a teherautóba (ok, ez így, ebben a formában nem igaz, mert az utca embere többször megállt nekülnk segíteni, így fordulhatott elő az, hogy nem szakadtunk bele a kanapé teherautóba való behelyezésébe – merthogy nem mi csináltuk), elvezettem az új lakáshoz, párhuzamosan parkoltam az ajtó előtt, kipakoltuk a cuccokat, majd mindent felhortunk az 5-re (igen, van lift, igen, használtuk is). Mikor a lányok bútora is a lakásban volt, nekiáltam összeszerelni a sajátomat...

Vasárnap, hajnali 1 óra, Manhattan

Sikeresen összeraktam minden bútort, helyére került minden cucc, de kitaláltam, hogy mégis csak szükségem van a kis fiókos szekrényre, és azt el akarom cipelni Brooklynból. És ugye amit én eldöntök, az úgy van...

Reggel (10h) első dolgom az volt, hogy Joanaval elmentem Brooklynba, összeszedtem a még ottmaradt cuccaimat, majd lecipeltük a szekrénykét a 3. emeletről. Fogtam egy taxit (ami Brooklynban igen nagy szó, bár nekem csak 20 percembe tellett), pont belefért minden és mindenki (ami szintén nagy szó) és pusztán $25-ból megoldottam a házhozszállitást. A szobám így már komplett (a bútorokat tekintve), már csak szőnyeg és függöny kell bele. :)

Internet még nincs, Verizon kitalálta, hogy a leghamarabbi beszerelés November 19-e. Én ebbe nem vagyok hajlandó belenyugodni, ezért hívogatni fogom őket addig, amíg nem találok egy hamarabbi időpontot. Ha elég kitartó leszek, eljön November 19-e...

Flu Shot!

Bármennyire is nehéz volt, a döntés megszületett: kértem védőoltást az influenza ellen. Ha teljesen korrekt akarok lenni a fogalmazással, akkor Influenza/H1N1. Mert azért nem mindegy.

Körbekérdeztem a kollégákat, és mindenki beoltatta magát. Ki ezért, ki azért, de valahogy mindenki bízik az itteni rendszerben, nekem pedig fontos az, hogy ne legyek beteg, mert nem akarok haldokolni karácsonykor. Tudjuk, hogy mennyire férfiasan viselem a megfázást (értsd: hisztis pi**a vagyok), tök fölösleges mindennek kitenni az új kollégákat, barátokat. Ráadásul ay egész ingyen volt.

Sean kitalálta, hogy az az ember, aki beköltözött volna a helyemre mégsem költözik be, mert eltűnt, és ő nem tudja visszaadni a kaukciómat addig, amíg nem talál valaki mást. Én meg mondtam neki, hogy ez ám nem így működik, mert a kaukcióm nem arra való, hogy elfagyizza, nagyon sajnálom, hogy nem jött össze ez a lakótárs, de nem vagyok Teréz Anya, kerítse elő nekem a pénzt hétvégére. Azt mondta, hogy November 4-én kap fizetést, akkor megadja. Most erre mit tudok mondani? Csak azt, hogy OK, de nem örülök neki...

Hihetetlen ez a pasi! Én elhiszem, hogy $120.000 -ral lóg az államnak (ennyit kell visszatörlesztenie, mint diákhitel) de basszus tanuljon már meg spórolni, és addig nyújtózkodni, ameddig a takarója ér. Folyamatosan fölösleges cuccokat vásárol, és tök kivan, hogy hétvégére már nincs pénze... Őszintén? Nem csodálom!

Sigh...

Hétvégén egyébként egy magyar étteremben ebédeltem. Andre's Cafe a 85. utca és 2. sugárút kereszteződésében. Ettem fincsi paprikás csirkét, Joana pedig marhapörköltöt. Nagyon fincsi volt, csak kicsit sok, és természetesen rettenetesen drága! De megfogadtam, hogy ha mást nem is, dobostortát enni, és kávézni hortobágyi képek társaságában mindenképp fogok ott havonta legalább 1x. Nem mintha szeretném a dobostortát, de az eléggé magyar, és sarokházat meg nem láttam... de monnyuk van pogácsa is... majd akkor eszek azt :)

And again: A lot of things happened!

Múlthéten hétfőn együtt vacsoráztam egy volt kollégámmal, Frankkel, akivel még Budapesten dolgoztam együtt. Ő a kreatív ügynökségnél dolgozott, míg én ugye médiás voltam, de minden héten hétfőn találkoztunk az aktuális státuszokon, illetve egy idő után - miután összebarátkoztunk - havonta egyszer-kétszer együtt teniszeztünk. Szóval Ő eredetileg amerikai, és most itt volt az Államokban, úgyhogy kapva kaptunk az alkalmon, és találkoztunk. Viszont nem Ő volt az egyetlen izgalmas személy a vacsorán. Ott volt az aktuális főnököm is (Barbara), akivel, mint kiderült, Frank egy egyetemre járt, és már vagy 20 éve ismerik egymást. Ugye nem kell mondanom, hogy ez a "milyen kicsi is ez a világ" effektus?
A vacsora nagyon kellemes volt, minden gond nélkül beszélgettünk legalább 3 órán keresztül. Bevallom, először kicsit féltem attól, hogy mégis miről fogunk csacsogni, de félelmem később alaptalannak bizonyult.

Keddenként a Southern Hospitality nevű étterembe megyünk a barátnőimmel, ugyanis keddenként kvízjáték van, amit mi nagyon szeretünk. Nem mintha sikeresek lennénk a dologban, de tök jó a hangulat, és nagyon jól érezzük magunkat. A trivia kb. annyiból áll, hogy az étteremben lévő vendégek csapatokat alakítanak - mi leleményesen és következetesen ragaszkodunk a 'Lucky Bitches' csapatnévhez - és a játékvezető 6 körön keresztül, körönként feltesz 3db kérdést 3 különböző kategóriában. Például:

1. Kör 1. Kérdés: Földrajz

1. Kör 2. Kérdés: Klasszikus TV Showk

1. Kör 3. Kérdés: NBA All Stars

A konkrét kérdések pedig valahogy  így néznek ki:

1. Kérdés: A világon csak két olyan ország van, aminek a neve tartalmaz "X" betűt, ezek közül az egyik Mexico. Melyik a másik? (Luxemburg)

2. Kérdés: A Seinfeld című TV sorozat utolsó részében hány év börtönbüntetésre ítélték a főhőst? (1 évre)

3. Kérdés: An NBA-ben csak 4 olyan csapat van, aminek a neve nem 'S'-re végződik. Nevezz meg 3-at. (Heat, Jazz, Thunder, Magic)

Az esetek 99%-ban utolsó helyen végzünk, de leginkább azért, mert senki sincs tisztában a klasszikusokkal, illetve sportban nem nagyon vagyunk otthon. De mihelyst ráveszi valamelyikünk egyik sportrajongó ismerősét a csatlakozásra megállíthatatlanokká válunk.

Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy az étterem Sir. Justin tulajdona, ezért az utolsók fájdalomdíja egy kör tequila. A ház saját - Justin saját - tequilája... Hát hazudnék, ha dícsérném. Nem hiszem, hogy motorolajtalanításon kívül bármi másra is alkalmas!

Szerdán már elkezdtem normálisan arra koncentrálni, hogy nemsokára elköltözöm, és ennek köszönhetően lassan újra megtöltöttem a bőröndjeimet. Szombat délelőtt 11:15-re jött értem a taxi, ami elvitt a cuccaimmal együtt az új lakásba. Ugye még nincsenek bútoraim - ezért nem is alszom az új helyen - de már az is folyamatban, és ha az Univerzum is együttmáködik velem, akkor szombaton már LEGO-zhatom is őket össze. 

Este (még mindig szombat van) találkoztam Kata barátnőmmel, aki két kis barátnőjével jött New Yorkba. Katával együtt dolgoztam a pesti Aegisnél, neki voltam az asszisztense. Elmentünk az Oak Room-ba meginni egy méregdrága cocktail-t, majd bementünk egy bárba, ahol hajnali 3h-ig beszélgettünk, ittunk, ismerkedtünk, szocializálódtunk. Másnap délben ismét találkoztunk, és átsétáltunk a Brooklyn hídon, körbejártuk a környéket, és este 6h-ra olyan szépen elfáradtunk, hogy személy szerint 8h-kor én már ágyban voltam.

Hétfőn tréningem volt a Nielsen irodában, és ők nagyon kedvesen elvittek minket ebédelni. Nem is gondoltam, hogy napom fénypontja az étteremben ér majd utól. Lehet találgatni, hogy melyik közismert színésszel találkoztam. Nem, nem Brad Pitt, ő tudtommal most épp Budapesten van. Szabad a gazda? Chris Noth (Mr. Big a Sex és New York című sorozatból). Közvetlenül mellettem ült - a mellettem lévő asztalnál - olyan közel, hogy hallottam a hangját. Igen, valóban olyan vonzóan férfias az életben is, mint a filmvásznon :)

Hétvégén költözködöm, jövőhéten beszámolok arról, milyen volt az új helyen aludni!

I'm moving!

Elég sok minden történt az elmúlt hetekben, úgyhogy ez a bejegyzésem előre láthatólag igen hosszú lesz. A jövőben igyekezni fogok rendszeresebben jelentkezni, mert összesűriteni minden történést egyetlen bejegyzésbe igen hosszadalmas, és fárasztó dolog, ráadásul elkerülhetetlen az is, hogy az ember barátai bejegyzést követeljenek :)

Szóval a történet ott maradt abba, hogy megígértem, hogy mesélek a GAP-ről. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a cégem új ügyfeket akar szerezni, és az egyik potenciális jelölt a GAP. Az a csapat pedig, akiknek az a feladata, hogy becserkésszék a céget, megkerestek engem azzal, hogy szükségük lenne néhány információra a GAP-ről illetve versenytársairól. (És itt szeretnék hangotadni legújabb elméletemnek CIA beosztásomról, mert hiába is legális az, amit csinálok, valahogy legbelül azt érzem, munkaköröm súrolja az ipari kémkedés határait.) Én kapva kaptam az alkalmon, szépen beszedtem a nyers adatokat, kirittyentettem őket színes-szagos prezentációvá, és elküldtem a csapatnak, akik azóta imába foglalják a nevemet, és újabb és újabb feladatokkal bíznak meg.

A juttatásokról szóló prezentációval is meg voltam elégedve. Részletesen elmondták az egyes csomagok tartalmát, felhívták a figyelmünket az egyes csomagok közötti különbségre, és közölték, hogy ha valaki a "sosem halok meg" korban van (értsd: fiatal, és egészséges mint a makk), nem feltétlenül fontos $120-t kidobnia havonta az ablakon biztosításra. Hát én meg úgy vagyok vele, hogy tuti akkor történik velem valami, amikor felelőtlenül kezdek viselkedni, szóval inkább fizetek sokat, mintsem - de ezt már mondtam - életem végéig törlesszem az orvosi kezelés számláját. Egyébként miután regisztráltam magam, és kiválasztottam a $60 dolláros csomagot, láttam, hogy a munkáltatónak ez majd $300 -ba kerül. Azért nem viccelnek!

Az orvosi, biztosítási és utazási csomagokon kívül igénybe lehet venni egy bizonyos Flexibilis Kiadások nevű számlát, ami nem nagyon tudom, hogy mire jó, de valami olyat mondtak, hogy ha valaki rendszeresen szed bizonyos gyógyszert, akkor azt a bruttó fizetéséből levont FK számláról finanszírozhatja. Viszont nekem ez az egész dolog kissé homályos, úgyhogy utána kell olvassak, mielőtt eldöntöm, hogy igénybe akarom-e venni ezt vagy sem.

Az influenza ellen is kapunk ingyen oltást, ez is jár nekünk, mint Carat USA alkalmazott. Már többeknek meséltem összeesküvés elméleteimről és dilemmámról az efféle oltásokkal kapcsolatban, de miután körbekérdeztem az embereket az irodában, egyöntetűen azt mondták, hogy ők bizony be fogják oltatni magukat, mert tavaly is milyen nagyszerűen átvészelték a telet egyetlen tüsszentés nélkül. A TV Showk is támogatják az ötletet, és ugye jövőre még mindig dönthetek úgy, hogy nem.

Október 22-én (Pénteken) költözök az új albérletbe a csajokkal. Manhattan, Upper East Side, luxus épület konditeremmel, mosodával, BBQ lehetőséggel a kerben, illetve tetőterasszal. A lakás az 5. emeleten van, eredetileg egyszobás, de 3 szobássá van alakírva, és az én szobámhoz tartozik erkély! És ahogy anyukámnak az ablakos fürdőszoba a bekattanása, nekem az erkély, szóval ezzel a lakással tökéletesen elégedett vagyok.

A költözés még érdekes lesz, mert bár eddig úgy volt, hogy a mostani lakótársam megveszi a bútoraimat, mostanra úgy alakult a dolog, hogy mégsem. Ami tulajdonképpen nem is baj, mert legalább nem kell újra megvenni őket, de így gondoskodni kell az elszállításról (költözésről). Komolyan mondom, hogy már alig várom, hogy az új lakásban lakjak! Sokkal jobb környék, sokkal közelebb van a munkahelyem, sokkal jobb a lakás maga, sokkal jobb az épület, szóval minden sokkal de sokkal jobb. 

Egyébként ha azon morfondíroztok, hogy vajon hiányozni fog-e a mostani lakótársam, akkor elárulom, hogy nem. Mint ember, semmi bajom vele, mert nagyon kedves, és jó lelkű. De vannak bizonyos szokásai, amiket képtelen vagyok tolerálni. Az egyik - és ez talán a legidegesítőbb - hogy megeszi azt az ételt, amit én veszek vagy főzök. És most nem arról van szó, hogy megkínálom, vagy nem kínálom meg, hanem arról, hogy kérdés nélkül felzabálja azt, ami az enyém. Mondok egy példát:

Tegnap főztem magamnak vacsorára tejszínes-gombás pennét. Nem egy királyi étel, nem is drága, viszont egész héten arra vártam, hogy péntek legyen, és végre legyen időm főzni. Elkészült a remekmű, meg is ettem az 1/4-ét, a többit pedig eltettem, hogy majd milyen jó lesz nekem szombaton ebédre. Reggel, mikor felébredtem 10h-kor, azt látom, hogy az edény, amiben főztem, a mosogatóban, és az étel pedig sehol. Ilyenkor pedig égnek áll a hajam az idegességtől, mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez az ember is főz ám, de még véletlenül sem nyúl a saját ételéhez (amit egyébként nem csodálok, hiszen az esetek 90%-ban rosszul néz ki, és még büdös is). Hogy miért csinálja ezt? Fogalmam sincs. Többször beszéltem már vele erről eredménytelenül. Néha kapok egy-egy SMS-t, hogy ehet-e a sajtomból (ami általában azt jeneti, hogy megeszi a 99%-t), vagy hagy egy cetlit az ajtóm előtt, hogy "bocsi, de megettem a műzlidet".

Ha ez egyszer-kétszer fordulna elő, azt mondanám, hogy OK. Szegény biztos nagyon éhes volt, a hűtő üres, és hajnali 5h-kor igen kevesen szálítanak házhoz. De nem, ez rendszeresen megtörtént, ráadásul úgy, hogy a hűtő tele van az ő cuccaival. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy sosem vettem semmit, ha pedig igen, akkor próbáltam olyan mennyiségeket főzni, amit meg is tudok enni együltő helyemben. Ez viszont nehéz, kényelmetlen, és idegesítő.

Szóval mint emberrel semmi bajom, de mint lakótárs, sajnos nem tudom tolerálni. Nem tudom, hogy a lányokkal milyen lesz, de azt tudom, hogy amíg egy hónapig náluk laktam, nagyon jól éreztük magunkat, semmi probléma nem volt, és soha senki nem nyúlt ahhoz az ételhez, ami az enyém. :)

Meséltem, hogy milyen kicsi a világ? Hétfőn együtt fogok vacsorázni Frank-kel, aki még a budapesti irodában volt kollégám (azaz csak együtt dolgoztunk, mert ő egy kreatív cégnél volt, én meg médiánál), és Barbara-val, aki most a főnököm. Ami a legviccesebb, hogy Frank és Barbara egy egyetemre jártak, és már vagy 15 éve ismerik egymást. Nagyon izgatot vagyok, hisz már vagy egy éve nem láttam Franket, de emlékszem milyen jól éreztük magunkat amik együtt teniszeztünk.

Most hétvégén kimosom az összes koszos ruhámat, és azokat, amiket nem tervezek jövőhéten felvenni, elkezdem szépen bepakolni a bőröndökbe. Kidobálom a szemetet (bizony, 6 hónap alatt azért sikeresen összegyűjtöttem olyan dolgokat, amik tulajdonképpen nem kellenek, de úgy voltam vele, hogy valamire egyszer jók lesznek), és leszedem a csillagokat a falról (és ha az Univerzum egy kicsit is szeret, akkor mindenféle nyom nélkül le is fognak jönni).

Tegnap megkaptam a fizetésem. Baromi jó érzés végre saját fizetést kapni! Ráadásul egész sok pénzt kaptam, mert átutalták a próbaidős időszakom utolsó 2 heti bérét, valamint a véglegesítés utáni első két heti fizumat is. Először nem is értettem, hogy miért van olyan sok pénz a számlámon, hívni akartam a HR-lányt, hogy valami hiba történt, de aztán leesett, hogy mi a szitu. Nagyon-nagyon boldog vagyok ám, hogy végre anyagilag is függetlenné váltam az anyukámtól! :)

Ha már anyagi függetlenségről van szó, elmesélem, hogy a héten megkaptam életem első hitelkártyáját. Sajnos bármennyire is ellenkezik az elveimmel, ebben az országban muszáj hitelkártyát használni ahhoz, hogy stabil anyagi hátteredet bizonyítani tudd. Ha nincs hitelkártyád, és nincs hiteltörténeted, akkor nem bérelhetsz lakást (mi is csak azért tudtunk, mert Joananak nagyon jó van), nem vehetsz fel kölcsönt, nem vehetsz autót, kb. nem csinálhatsz semmit. És nem mintha az elkövetkezendő pár hónapban tervezném bermelyik vagyontárgy beszerzését, de lássuk be, hogy ha ebben az országban élek, alkalmazkodnom kell a szokásokhoz, és bizony gondoskodnom kell arról, hogy a bankok és hitelintézetek csillogó szemekkel nézzenek nagyszerűségemre! :)

U.I.: Én akarok lenni a jegesmedve! :)

Ladies and Gentlemen: I am a full-time employee!

A minap a lakótársam kétségbeesetten hívott fel telefonon és érdeklődött afelől, hogy merre vagyok, merthogy ő ügyesen kizárta magát a lakásból, és most ott szobrozik az ajtó előtt. Természetesen nagyon jót derültem a sztorin, és meg is jegyeztem magamban, hogy hogy lehet valaki ennyire Süsü, mivel én minden egyes alkalommal, mielőtt kilépek a lakásból a "kulcs, mobil, pénztárca" ellenőrzést hajtom végre, és ugye így elképzelhetetlen, hogy otthon felejtsem a kulcsom...

A nagy arc biztos bukás mondák az okosak, és valóban. Amióta ez megtörtént, folyamatosan ott lebegett fejem felett a Karma karja, és éreztem, hogy nem sokára velem is elő fog ilyen fordulni. Sajnos a megérzéseim jók: ma reggel kicsit később indultam el, mint szuktam, nem is volt ellenőrzés, nem is tettem be a táskámba a kulcssomóm... Köszönöm szépen, a leckét megtanultam... Szerencsére Sean a környéken volt, így csak pár percet álltam az ajtó előtt, és csak a szomszédos bárba kellett elsétálnom a kulcsáért.

Újabb jóhírrel is tudok szolgálni: munkahelyemen idő előtt véglegesítettek!

Tegnap a HR-es lány küldött nekem egy e-mailt, hogy szeretne velem beszélni. Mondanom sem kell, hogy az e-mailt olvasva hirtelen leizzadtam és azonnal azon kezdtem el gondolkozni, hogy mit akar tőlem. A kirúgástól kezdve az országból való kitoloncoláson keresztül minden eszembe jutott, és eléggé feszült voltam, mikor leültünk végül beszélni.

A HR-es lány egyébként nagyon kedves, mindig mosolyog, mindig vidám. A beszélgetést azzal kezdtük, hogy megkérdezte, hogy érzem magam a cégnél, milyen a munkaköröm, olyan-e, mint amire gondoltam. Én elmondtam neki, hogy nagyon jól érzem magam a cégnél, nagyon szeretek dolgozni járni, szeretem a kollégákat, egyre több mindenkit ismerek, és tulajdonképpen otthon érzem magam az irodában. A munka is nagyon tetszik, pont olyan, amilyenre számítottam és elmeséltem neki a GAP-es történetet, hogy mennyire meg voltak elégedve az anyaggal, amit küldtem. (Most nem emlékszem hirtelen, hogy erről beszéltem-e, utána nézek, és ha nem, akkor a következő posztban munkahelyi élménybeszámolok majd.)

A HR-es lány mosolyogva hallgatott végig, és láttam én a szemén, hogy nem lesz itt semmi kitoloncolás. Mikor befejeztem a mondandóm átvette a szót. Tulajdonképpen azért akart velem beszélni, mert megkapták a központtól az engedélyt, hogy véglegesítsenek, és bár arról volt szó, hogy 30 nap a próbaidőm, mivel a főnökeim nagyon meg vannak velem elégedve, máris fel szeretnék nekem ajánlani a teljes munkaidős pozíciót juttatásokkal, október 1-jétől. (Hurrá! Hurrá!)

Természetesen ott helyben elolvastam a munkaszerződést, és mivel kaptam (durván 15%) fizetésemelést is, elfogadtam az ajánlatot és azonnal alá is írtam a papírokat. Pénteken egy prezentáció keretében elmesélik majd, hogy mit takarnak a juttatások, viszont azt a dokumentumot, amit kaptam róluk, már átolvastam és nagyjából képben vagyok.

A biztosítás (orvosi) egy részét a cég fizeti, másik részét én, és 3 féle csomag közül lehet választani:

A) Kevesebb munkaadói rész, levonás és helybeni fizetés; magasabb önrész

B) Átlagos munkaadói rész, levonás és helyben fizetás; átlagos önrész

C) Magasabb munkaadói rész, levonás és helyben fizetés; alacsonyabb önrész

A helyben fizetés azt jelenti, hogy ha becammog az ember az orvoshoz, akkor a számla X százalékát fizeti a biztosító, és Y százalékát fizeted ki helyben, zsebből (vagy utólag csekken, stb.). Az A) csomag $60 a B) $52,50 a C) pedig $35 -ba kerül kéthetente, és automatikusan levonják a bruttó (adózás előtti) fizetésedből. Én úgy gondolom, hogy biztosításban nincs tréfa, ezért az A) csomagot fogom választani. Ahogy megnéztem, az esetek 90%-ban az orvosi számla 100%-át a biztosító fizeti, de a legrosszabb esetben is legalább a 80%-át. Erre az összegre rájön a fogászati biztosítás havi $10 és a szemészet havi $5,64 levonása szintén a bruttó fizetésből. Viszont mint már mondtam, ebben az országban a biztosítás (orvosi) nem tréfa dologa, ezért inkább fizetek havonta kicsit többet, mintsem egyszer kapjak egy $60.000-os számlát és törlesszem életem végéig...

A juttatások tartalmaznak még baleset, élet és utasbiztosítást is, ezeket a cég fizeti 100%-ban, valamint ha akarok, köthetek kedvezményesen ingatlan, gépjármű, vagyon és állatbiztosítást is. Igen, állatbiztosítást. Az pont olyan, mint az ember-biztosítás, csak állatoknak van, és azt jelenti, hogy az állatorvosnál kevesebbet kell fizetni. Szerintem ez nagyon vicces, viszont hasznos, ha az embernek kutyája van...

Egyéb juttatások még: utazási hozzájárulás (év végén a tömegközlekedésre költött pénz levonható az adóból), nyugdíj alap (az a bizonyos 401K) ami normál esetben 6%, de én magam is eldönthetem, hogy mennyit szeretnék a jövőmbe invesztálni - többet, vagy kevesebbet.

Egyelőre ennyit tudok mondani a juttatásokról, de persze pénteken a prezentácó után biztosan sokkal okosabb leszek majd :)

Life in New York - my first Yankees game

Ezen a hétnem nem volt időm írni, bevallom, még mindig nem nagyon sikerült hozzászoknom a rendszeres koránkeléshez. De legalább már azt sikerült elérni, hogy hétvégén nem éberdek fel reggel 7:30-kor. Az elmúlt hetem egyébként nagyon izgalmas volt, úgy gondolom, egy kis élménybeszámolónak igazán itt az ideje.

Hétfőn reggel még nem tudtam, hogy délben Nicktől olyan e-mailt fogok kapni, ami alapjaiban változtatja meg az egész estémet. Nem mintha nagy terveim lettek volna vagy valami, de akkor is. Az e-mail a következő volt:

"Nevetségesen jó jegyeim vannak a ma esti Yankees meccsre. Ingyen! Érdekel?"

Hát hogy a fenébe ne érdekelne! Életem első Yankees meccse, ráadásul nevetségesen jó helyre szóló jegyekkel, és ingyen? Ott a helyem. 4-en mentünk: Nick, Adam, Joana és én. Szerencsére úgy voltam felöltözve, hogy nem fáztam este (volt nálam zakó) így a munkából azonnal tudtam menni a stadionba. Valóban nevetségesen jó helyre szóltak a jegyek: 119. szektor, 14. sor, közvetlenül az ütő mögött, 2 szektorra Jay-Z től, aki szintén a meccsen volt, és közvetlenül egy fekete szupermodell mögött, akinek most nem jut eszembe a neve, de baromi vékony, nagyon fiatal és nem Naomi Campbell. A meccs megemlékezéssel kezdődött, hallottam Frank Sinatra Jr-t énekelni - akinek a hangja félelmetesen hasonlít az apjáéra, és bár Juniornak hívják, kb. 78 éves. Egyébként egy jegy $250-t ért. WoW!

A Yankees Stadionról annyit kell tudni, hogy nemrég építették, nagyon szép, és minden, amit benne árulnak nagyon drága. Pl. egy palack ásványvíz normális esetben $1,- ott $5,-. De persze megveszed, mert egyszer élsz. :) Meg vannak pincérek, akik rendeléseket vesznek fel, és hoznak neked ételeket, italokat. Én egy koktélt ittam, amit Yankeeses pohárban szolgáltak fel, és kicsi papír Yankees zászlót is tűztek bele. Mivel pasikkal voltunk, ezért mi lányok nem fizettünk semmiért. Nem azért, mert nem tudtunk volna, hanem azért, mert ez amolyan pasi dolog. Az én italomat Adam fizette.

A meccs nagyon jó volt, tele izgalommal, hazafutással, taktikával. A Yankees nyert, aminek azért örülök nagyon, mert Yankees fan vagyok. Már az első hónapban tudtam, hogy nekik szurkolok, nem pedig a New York Mets-nak. Hogy miért? Nagyon egyszerű: A Yankees fiúk csinosabbak :) (Igen, lecsekkoltam mind a két csapatot. Engem nem érdekel a teljesítmény, a csinosabb csapatnak szurkolok... mellesleg a Yankees nagyon eredményes, 2009-ben is világbajnokok voltak.) Ráadásul a Wall Street Journal-nek van egy tesztje arra, hogy Yankees vagy Mets fan vagy-e, és ott is az jött ki, hogy én Yankees drukker vagyok. Ez nem lehet véletlen!

November 1-jén költözök Brooklynból Manhattanbe. Joana-ék bérleti szerződése lejár, és megbeszéltük, hogy összeköltözünk egy 3 szobás lakásban. Eredetileg a pénzügyi negyedbe akartunk költözni, de egy visszautasíthatatlanul jó lakást találtunk a 110. utca és az 5. sugárút kereszteződésében közvetlenül a Central Park mellett. Hihetetlenül jó árban van, fantasztukusan szép környéken, hatalmas szobákkal (New York-i viszonylatban) baromi jó kilátással a 35. emeleten. Már csak azon izgulunk, hogy nehogy elhappolják előlünk. Már beadtuk a jelentkezésünket a lakásra, reméljük meg fogjuk kapni.

A munkahelyemen is minden rendben, egyre elfoglaltabb vagyok. Egyre többen ismernek, egyre többen szeretnek, sokat dícsérnek, és már számítanak rám. Mernek rámbízni feladatokat, és szerencsére eddig mindenki meg volt elégedve az eredménnyel. Remélem, ez a jövőben is így marad! :)

Hétvégén vettem egy hajszárítót. Anya azt mondta, hogy nem szabad vizes fejjel lefeküdni aludni, és ha ő azt mondja, akkor az úgy van. A "gépnek" 3 hőfokozata és 2 sebessége van, van hidegbefúvó gombja, és magába tudja szippantani a zsinórt, ami igen praktikus tárolás szempontjából. És ami a legtutibb: piros színű! Már ki is próbáltam, és meg vagyok elégedve! Nagy teljesítményű a hajszárító, és gyorsan megszárítja a hajamat. Úgy gondolom, hogy $35-ért nagyon jó vásár volt!

Sick weekend vol. 2

Ez a második hétvége, amit az ágyban töltök. És még mielőtt elkezdenétek irigyelni, nem, sajnos nem arról van szó... Mióta megérkeztem ide, azóta küszködöm megfázásos tünetekkel amik hol elmúlnak, hol visszajönnek, viszont az a tény, hogy a hétfő reggeli -40°C-os narancslét egyhúzúra döntöttem le, nem tett nagyon jót a manduláimnak. Azonnal éreztem egy kisebb szúró fájdalmat a torkomban, de simán elhesegettem a mandulagyulladás gondolatát mondván, hogy kb. 5 éve nem volt ilyen problémám.

Hát, most van. Betegen fetrengős hétvége második felvonása zajlik, és csak hálát tudok adni az elsősegély doboznak, amit anyu az illegális patikából beszerzett gyógyszerekkel pakolt tele. Egyébként ez egy vicces történet, és személy szerint nekem ez a kedvenc részem:

                                       - Anya: ...és olyan hagyományos, higanyos lázmérőjük van-e?

                                       - Patikus: Azt már nem szabad értékesíteni.

                                       - Anya: Nem ez volt a kérdés!

                                       - Patikus: ...van...

                                       - Anya: Akkor kettőt kérek.

Szóval az elsősegély dobozban találtam antibiotikumot, ami a használati utasítás alapján kimondottam gyulladások kezelésére alkalmas. A szokásos adagot alkalmazom majd egy napja, és már sokkal jobban érzem magam. A manduláim sokkal kisebbek, kevésbé érzékenyek, és a tarkóm sem fáj annyira. Tegnap este lázas voltam (nem is lázas, inkább hőemelkedéses), ami mint tudjuk az immunrendszer szorgalmas harcát jelenti a gonosz vírusokkal szemben, szóval nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült bebikáznom a gépezetet.

Nade ennyi a betegeskedésről pont elég. Új fejleményekkel is tudok ám szolgálni! Hölgyeim és uraim, új dolgok kerültek az "Amit ebben az életben még el akarok érni" listámra. Az a tény, hogy kifogytam a kívánságokból, kezdett kicsit szomorkássá tenni, hiszen mivégett vagyok e földön, ha nincsenek céljaim az életben. Viszont anya ma elmesélte, hogy amikor kicsi voltam, akkor azt mondtam neki, hogy a Central Parkban akarok  piknikezni a családommal egy kockás pokrócon, és frizbizni akarok a gyerekekkel és a Golden Retriever kutyánkkal. Ő akkor ezen csak nevetett, viszont szerintem ez egy kimondottan jó alap.

Szóval íme a lista:

- Nagy karriert akarok, hírnevet a szakmámban, és egy irodát egy magas ponton, rengeteg ablakkal. (20 éves terv)

- Férjhez akarok menni és gyerekeket szülni. (Pontosan 2 darabot)

- Piknik a Central Parkban: apjuk fizbizik a kutyával meg a gyerkőcökkel, én anyával majszolom a bio uborkás szendvicset a kockás pokrócon. (Távlati idilli elgondolás)

- Egy évig csak utazni akarok - a férjemmel, még a gyerekek előtt - bejárni a világ legmesésebb helyeit: Tibet, Bali, Peru, Alaska...

- Nagyon nagy leány- és legénybúcsút akarok... Vegasban! (Oh yeah!)

- Nem akarok nagy esküvőt... Egyáltalán nem akarok esküvőt... Anyakonyvvezető előtt, édes 4-esben (mi + 2 tanú) akarom kimondani az igent. (Erről majd még "beszélgetünk") 

- Az igenek után azonnal nászútra akarok menni egy pici, édeni szigetre.

- Tudni akarok a világ összes nyelvén - beleértve a holt nyelveket is. (Hol az izgalom, ha nincs kihívás?)

Egyelőre ez a terv. Hogy hangzik? Szerintem a lista összes pontja kivitelezhető... Igen-igen... Némelyik könnyebben, némelyik nehezebben. Például a szülés szerintem nagyon ijesztő dolog, ráadásul természetellenes is. De mire odáig jutunk, remélem ezen elgondolásomat kikezeli belőlem valaki. :)

Rafa - I want to share my positive thoughts...

Rafa Nadal megnyerte a US Open-t! Végre valahára ő is beírhatja magát a tenisz történelem nagy könyvébe, karrierjének hiányzó győzelmével immár halhatatlanná vált. Juhé juhé! Éljen éljen! Már mióta vártunk erre a napra, gratula Rafa! Viszont egy dolgot azért ismét szeretnék leszögezni: a tenisz egy olyan sport, amit szerintem nem illik fényképezni. Vagy nincs igazam?

Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek a dícsérő és kedves szavakat, nagyon jól esik, hogy ilyen sokan büszkék rám. Viszont egyre több olyan visszajelzést is kapok Blog bejegyzéseimmel kapcsolatban, amik mélyen elgondolkoztatnak. Nem egy ember jegyezte meg, hogy mennyire irígyli az életutamat, és hogy én milyen szerencsés vagyok, és hogy kb. csak megszületnem volt nehéz.

Mindamellett, hogy ez így ebben a formában majdnem igaz is, azért azt el kell mondanom, hogy ez nem pusztán szerencse, de tudatos szervezés és sok-sok kitartó munka eredménye is! Mert én elhittem, hogy menni fog, és mindent megtettem annak érdeképen, hogy céljaimat elérjem. Tulajdonképpen ha mélyen belegondolok és nagyon őszinte akarok lenni, akkor egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy esetleg nem sikerül. Ez egyszerűen nem volt opció. Hiszem azt, hogy a pozitív gondolatoknak teremtő ereje van, viszont az is biztos, hogy kellő lelki támogatás nélkül mindez kevés. Mert ha engem nem abban a hitben és tudatban nevelnek fel a szüleim, hogy számomra nincs lehetetlen, ha nem azt erősítik bennem, hogy mindent, amit valóban akarok el fogok érni az életben, ha nem nevelnek magabiztosnak, tudatosnak, és életrevalónak, akkor nem lennék ennyire optimista sem... hiszen nem hinném el, hogy elérhetem.

Gina barátnőm mondott egy érdekes dolgot. Idézem:

"Olvastam a blogodat. Két szó jut eszembe róla és Rólad: bámulatos és majdhogynem hihetetlen!!! :)))

Tudod, az jutott eszembe - amellett, hogy egészen biztosan tökéletes a most megszerzett állás is - hogy egy másik dolog, amit nagyon érdemes lenne csinálnod: megtanítani az embereket így élni, és hinni abban, hogy elérhetik az álmaikat. Szerintem sokakat csak ennek hiánya akadályoz meg abban, hogy sokkal nagyobbat alkossanak az életben."

Egyetértek! Nagyon sokan nem hisznek önmagukban, és saját maguk akadályozzák meg saját magukat abban, hogy elérjék céljaikat. Megtanítani az embereket pozitívan gondolkozni, szeretni, és nyitottnak lenni a változásra? Ez tetszik! Nagy kihívás, de nem kivitelezhetetlen! Hogy képes vagyok-e rá? Szerintem mindenki arra képes, amire képesnek tartja magát! :)

De ne higgye senki, hogy most nagy arcal vonulok New York utcáin! Minden áldott nap hálás vagyok azért, ami nekem ebben az életben megadatott. Hálás a kihívásokért, a sikerekért, a kapcsolatokért. Szakmailag és magánéletileg egyaránt úgy érzem, hogy sinen vagyok, és ez nagyon jó érzés. (Igen, vannak olyan dolgok, amikről nem számolok be - révén hogy nem vagyok valóságshow.) Szabadsággal tölt el, könnyűnek érzem magam, és képes vagyok élvezni az élet minden pillanatát. Kata barátnőm mondja mindig:

"A hídom majd akkor kell átmenni, amikor jön a híd."

És milyen igaza van! A problémákat megoldani, nem pedig generálni kell. Viszont ha túl sokat aggódunk dolgokon, akkor csak bevonzzuk magunknak a bajt. Mivel az ember sokkal könnyebben elhiszi a rosszat - valamiért könnyebben azonosulunk vele, (ezt még a Mátrixból tanultam) - ezért a rossz dolgok sokkal hamarabb megtörténnek... Így viszont a 22-es csapdájába esünk! Oh, milyen sokat tudnék még erről beszélni :)