White Lilies with a "Happy B-Day" Note

Egy nagy csokor fehér liliom várt rám ma reggel a recepción.

Szülinapomra küldte őket az egyik barátom.

Szépek, ugye?

:)

Happy Birthday to Me!

Mindig is tudtam, hogy amerikában a születésnap a legfontosabb ünnep, de azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a barátokon és kollégákon kívül bárki mástól számíthatok köszöntésre. Hát, nagyot tévedtem!

Először az amerikai Mensa-tól kaptam egy e-mailt, amiben nagyon cukin boldog születésnapot kívántak. A levél így nézett ki:

"Dear Mariann,

Why, yes, we created a visual pun in honor of your birthday! 

We believe it was Francis Bacon who said, "Imagination was given to man to compensate him for what he is not; a sense of humor to console him for what he is."  Here at American Mensa, we hope all your days are fired by imagination and filled with good humor.

With warmest regards and continued appreciation of your membership, 

American Mensa"

Aztán a CVS-től kaptam egy kupont ($3.00) ami felér 3 zacskó ingyen pop-cornnal, majd a Starbucks ajándékozott meg egy ingyen kávéval. Természetesen egy hatalmas mentolos mokkát kértem, és mikor átnyújtottam nekik a képeslapot (amin az állt, hogy születésnapod alkalmából megajándékozunk egy itallal) a srácok elkezdtek nekem énekelni. :)

Az irodában mindenki boldog szülinapot kívánt, majd mikor megnyitottam a web böngészőmet, látom, hogy a Google is ünnepel... engem! :) Azért ez fantasztikus!

A Facebookon könnybelábadt szemekkel olvastam a sok-sok jókívánságot,  és a sok zenélő és színes képeslap amit a családtagoktól kaptam bearanyozta a napom minden percét. A főnökömtól kaptam egy csodaszép tortácskát, de azt majd csak este fogom megenni, mert ugye kívánnom kell, ahhoz meg gyertya szükséges :)

Születésnapom alkalmából megleptem magam egy mobiltelefonnal. HTC EVO 4G. Cyber Hétfőre való tekintettel 50% kedvezményt kaptam internetes vásárlásomnál, és a Sprint (a szolgáltató) kolléga mindenféle security deposit nélkül engedélyezte a készülék és előfizetés megvételét. Természetesen ő is boldog születésnapot kívánt nekem. Az, hogy nem kellett fizetnem kaukciót (vagy mi a szöszt) az azért okoz nekem nagy örömet, mert ez azt jelenti, hogy megbíznak már bennem, és van némi hiteltörténetem (persze csak pozitív). 5 vonalam lehet a Sprintnél, ez milyen menőség már!?

Az előfizetésem (Everything Data - with Any Mobile Anytime) $69.99. Ebben van 450 perc távolsági hívás (egyáb államba), korlátlan adatforgalom, SMS és mobilhívás.

Egyébként azért döntöttem HTC mellett, mert sokmindenben sokkal jobb, mint az iPhone 4, ráadásul ezt a telefont nem látom mindenki kezében (nagyon nagy előny, mondhatni döntő érv). Az is mellette szolt, hogy nagyobb felbontású a kamerája, és nem kell wi-fi csatlakozás a video hívásokhoz :)

Este pizzával és Tokaji borral (köszi Kata) fogunk ünnepelni, de az igazi celebration hétvégén lesz.

Nagyon köszönöm mindenkinek mégegyszer a kedves szavakat, képeslapokat, jókívánságokat!

Szeretlek benneteket!

Thanksgiving: This time for real!

Ugye a legtöbben már hallottunk az amerikaiak hálaadásnapi ünnepléséről, amit sok európai (és talán mégtöbb ameriaki) az indiánok lemészárlásával köt össze - tévesen.

"A mai Egyesült Államok területén az első hálaadást a hagyományok szerint 1621-ben ünnepelték a Mayflower fedélzetén az előző évben Plymouth-hoz érkező, az Újvilágba az európai vallásüldözések elől menekült telepesek, akiknek mintegy fele a hideg, az éhezés és az idegen, mostoha környezet áldozata lett az első télen. A telepeseket a vampanoag indián törzs segítette ezekben a nehéz időkben, megtanítva nekik többek közt a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztést, a juharszirup kinyerésének titkát. A történet szerint az őszi bőséges termés után az életben maradt 51 telepes vezetője, William Bradford nagy ünnepséget rendezett, ahová az indiánokat is meghívták.

A hálaadás hagyományok szerinti történetének egyes részletei csupán az 1890-es és 1900-as évek elején alakultak ki, mikor az amerikaiakat megosztó polgárháború sebeinek begyógyítása és a nagyszámú bevándorló asszimilációjának megkönnyítése érdekében az amerikaiak igyekeztek megteremteni egységes nemzeti identitásukat." - Wiki

Szerdán délután egy órakor hivatalosan is végetért a munkahét. Áron, akivel csoporttársak voltunk a Corvinuson és most a Yale egyetemen Ph.D. hallgató, átugrott hozzánk New Yorkba. Ebéd után felmentünk az Empire State Building tetejére ahol bár iszonyatosan fújt a szél, nagyon szép képeket készítettünk. Mivel a Bryant parkban karácsonyi vásár van, és nem mellesleg ingyen lehet korizni, elhatároztuk, hogy megnézzük a lehetőségeket, de valamiért nem volt kedvünk beállni abba a 23km hosszú sorba, ami a koripálya mellett kígyózott.

De még szerencse, mert Joanatól épp kaptam az SMS-t, hogy Zaynab barátnőnk egy kisebb összeröffenést szervez... és az ő összeröffenései mindig nagyon jók!

A vacsora jó hangulatban telt, sok kedves embert ismertem meg, és kellemesen elbeszélgettünk mindenkivel. Vacsora után hazasétáltunk, és útközben vettünk pár Joose-t, ami nem más, mint az ördög itala! Egy energiaitalnak álcázott, palackba zárt instant másnaposság. Összetevői: 12% alkohol, coffein, taurin. Összesen $2.50,- és egy doboznál többen nem ajánlott inni belőle. Félreértés ne essék, 1 doboz az korántsem kevés. Már fél doboztól nagyon vidám az ember, egytől meg hát nem is tudom...

Egyébként az egész Joose beszerzésének ötlete onnan jött, hogy a helyi sajtó a Four Loko betiltásától/visszavonásától hangos (pontosan ugyan az az ital, csak más gyártó keze alól). Hogy miért tiltják be? Nos, néhány idióta tini korházba került miatta... de szerintem az ebben a korban lévő fiatalok mindig fognak találni lehetőséget arra, hogy alkoholt fogyasszanak, szóval nem sok értelmét látom eme lépésnek.

Este nagyon vidámak voltunk, a hajnal már kevésbé volt mosolygós, a reggel pedig... mondhatni főiskolás emlékeket idézett fel bennem. Viszont pár liter víz egész hamar visszaadta az életkedvemet, és vidáman léptem ki az utcára 12 óra magasságában és indultam Jennával és Joanaval New Jerseybe, ugyanis Joana barátnője meghívott minket vacsorára.

Hivatalosan fél 2 körül kellett volna megérkeznünk, de a következő dolog történt: A vasútállomásra érkezvén megláttuk a jegypénztárak előtt kanyargó sorokat - ami ugye hálaadás lévén számomra egyáltalán nem volt meglepő, viszont Joanat valamiért sokkolta, és kijelentette, hogy márpedig mennyünk busszal, mert az gyorsabb/szebb/olcsóbb. 

Valóban olcsóbb volt (kb. $4.00-al). Hogy szebb-e, azt nem tudom, de hogy gyorsabb nem, az 100%! Először is a pályaudvaron kb. 1 órán keresztül vártunk a 165-ös expressz buszra, ami - mint később kiderült - az ünnepre való tekintettel nem közlekedett. Aztán sikeresen lekéstük a 2:20-as buszt azért, mert rossz sorba álltunk be, majd a 2:40-es busz sofőrje közölte, hogy ő nem megy el addig az állomásig, ameddig mi mennénk, de végül jött a 3:05-ös busz, ami jó volt. Az út nem volt túl hosszú, 4:30-ra (pusztán 2 óra késéssel) meg is érkeztünk NJ-be. Szerencsére Joana barátnője és családja nagyon nyugodt természetű, ezért nem csináltak problámát a késésünkből, még a vacsorával is megvártak bennünket.

Volt pulyka, édeskrumpli-püré, csipkebogyómártás - hogy csak a legfontosabbakat említsem. Egyszerűen fenomenális volt az este! Nagyon jó volt a hangulat, nagyon kedves volt mindenki, és sikerült találnom egy új legjobb barátot. Finnighan, a család kutyája eszméletlenül cuki, és rettentően nyugodt, csomót lehet rá kötni. És ami a legviccesebb, imádja a vizet a csapból inni. Egyszerűen haláli!

Ez volt életem első igazi hálaadása, és én nagyon hálás vagyok azért, hogy egy ilyen szerető családban lehettem, együtt a brátaimmal. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy részese lehettem ennek az estének. Viszont a karácsony még ennél is szuperebb lesz! Anyu, remélem már készülsz! :)

It's NOT dead, just sleeping!

A minap egyik kollégám a mögöttem levő ablakba helyezett egy halott növényt. Én megkérdeztem tőle aranyosan, hogy mégis mért nem a szemétbe dobja, mire közölte, hogy ennek a növénynek az égvilágon semmi baja. Nos a növény pontosan úgy nézett ki, mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja...

Ez kb. két hete történt, és azóta folyamatosan jönnek locsolgatni, meg ápolgatják ezt az elszáradt csonkot. A növény semmivel sem néz ki jobban, sőt! Sikeresen elérték, hogy az a maradék pár levélke is lehullott róla...

Ma a következő beszélgetés zajlott le köztem és az egyik férfi között:

Én: Öööö...

Pasi: Nem, nem halt meg! NEM HALT MEG!!!

Én: ...egész biztos vagyok benne, hogy de...

Pasi: Nem nem, csak alszik!

Én: ...szerintem újat kéne venni...

Pasi: *sóhaj* ...lehet...

Úgy gondolom, hogy eme eset tökéletesen mintázza társadalmunkat! Amíg van mit ápolnunk, addig nem törődünk vele, de mihelyst elvesztettük, azonnal küzdünk, mint malac a jégen... NO COMMENT!

Gingerbread Deliciousness

A mai napom igen érdekesen kezdődött. Az irodaépületbe érkezvén hatalmas sor fogadott a liftek előtt. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 8db olyan lift van, ami a 11-22. emeletek között közlekedik, de ebből a 8 liftből ma reggel egyszerre csak 1 volt hajlandó működni). Úgy gondoltam, hogy egye fene, elugrom a Starbucksba kávéért, mire visszajövök, ez a sok ember úgyis eltűnik.

Megvettem a szokásos reggeli mézeskalácsos lattémat, majd visszamentem az épületbe. Sejtésem beigazolódott: az a sok ember valóban eltűnt... csak az volt a bökkenő, hogy újak jöttek, és még többen voltak. Idegességre semmi ok, elsétáltam a recepcióhoz, és megérdeklődtem, hogy merre van a lépcső. Ők kegyesen elmondták, majd hozzátették: egyébként a lépcsőt csak lefelé történő közlekedésre szabad használni, felfelé nem mehetsz rajta! Ööööö... OK!

Azt, hogy ez miért így van, már nem kérdeztem meg. Nem azért, mert nem voltam rá kíváncsi... azért, mert a hirtelen sokktól szóhoz sem jutottam.

Mikor kb. 10 perc várakozás után feljutottam, leültem a gépemhez, ami nem kapcsolt be. Okosan szóltam a körülöttem ülő férfiaknak, akik először olyan kérdéseket tettek fel, hogy "megnyomtad-e a bekapcsoló gombot",  "be van-e dugva a gép a konektorba" illetve "biztos vagy benne, hogy nem csak a monitor van kikapcsolva?" Köszi köszi, ezek valóban jó kérdések, de azért ennél magasabb technikai szinten vagyok. Mikor viszont nekik sem sikerült bekapcsolni a gépet, nagyon komolyan közölték, hogy hívni kell az IT-t, mert a gépet bizony elrontottam. Ez nem igaz, nem én voltam, de azért hívtam az IT-t...

Az első fél órában senki sem vette fel, de aztán visszahívtak. Nagyon ügyesen elmondtam, hogy mi a baj, és hogy ez valóban baj, mert az iroda hímjei sem voltak képesek orvosolni a problémát. Majd jött egy trükkös kérdés: "Hol vagy?" Az a válasz, hogy "itt" nem volt neki elég kielégítő, és az sem segített sokat, hogy a "14. emeleten, Jason Levin mellett." De valahogy mégis sikerült útbaigazítanom a srácot, aki el is indult hozzám...

És Csuti megérkezett! :) Ok, az IT guy-t Davidnek hívták, de tökéletesen úgy nézett ki, mint Csuti. Először megkérdezte, hogy hol a gép, majd szigorúan ránézett és azt mondta: "hát ez nem jó hír... nagyon nem jó hír... de, meg tudom csinálni!" És ez volt az, amit hallani akartam :)

Mindössze 15 perc kellett ahhoz, hogy kicserélje azt az alkatrészt, amit kikellett, és mindenféle adatvesztés nélkül visszakaptam a gépemet, és végre tudtam dolgozni.

Ma egyébként Egészség Expo is volt a cégnél, ami mindenféle repicuccot, és érdekes információt jelentett. Maga a rendezvény felidézte bennem a CsabaExpos emlékeket, amikor még Ákossal mentünk, és gyűjtöttük össze a sok "kacatot". Régi szép idők... Na, hát ez pont olyan volt! Tollak, plüssállatok, és ami a legfontosabb: "Tudd meg a számaidat" akció! Ez azt jelentette, hogy minden fontos adatot megtudhattál magadról: vérnyomás, testsúly, BMI, coleszterin és vércukor szint (ezt úgy tudták megmondani, hogy az ujjam hegyébe beledöftek egy tűt, vettek onnan pár csepp vért, amit rányomtak egy gépre, ami kiszámolta a dolgokat). Konkrét adatokkal had ne kelljen szolgálnom, viszont azt büszkén kijelenthetem, hogy minden mutatószámom a normális/ideális szinten van, és egyetlen tanácsot kaptam a dietetikustól: amit most csinálok, azt folytassam tovább! :)

Nagyon elégedett voltam az eredményeimmel, és a szép cuccokkal is, amit az Expon gyűjtöttem. Egyébként végre elfoglalt napom volt, többek között arra kértek meg, hogy gyorsan pakoljak már össze egy diát amerika gazdasági mutatóiról (GDP, Export, Import, stb.), munkkanélküliségi rátájáról, és néhány fontosabb infót mondjak már a közgazdasági dinamikáról. Az eredménnyel mindenki nagyon elégedett volt, én pedig élveztem, hogy ilyen komoly feladattal bíztak meg.

"Look at you being all professional with the drill"

A tegnapi bejegyzésemre reagálván a következő levelet kaptam Ákosomtól. (Ez nem az egész levél, pusztán idézem az ide vonatkozó publikus részeket):

"Szia!

Hat nagyon cuki a furasrol szolo bejegyzesed, hadd segitselek ki.

Borzaszto egyszeru furni, csak egyenesen kell tartani a furot. A hegyet a tiplihez kell kivalasztani, hogy pont olyan vastag legyen vagy esetleg egy picit vekonyabb, ha nehezebb dolgot akasztasz majd fel, ugy jobban tart. A tipli az a fa vagy muanyag ize amit eloszor beversz a lyukba majd abba megy a csavar.

Nem nezlek hulyenek csak nem tudom milyen level-on vagy :D Es persze a tiplinek es a csavarnak is passzolniuk kell. Ezen kivul a furohegynek passzolnia kell az anyaghoz amit fursz, csak hogy egy kicsit megremisszelek, ez vagy ra van irva, vagy a fahoz hasznalatos furohegyek fejen izek vannak, a fafurok feje meg ugyan olyan vastag mint az egesz furo, a falosok altalaban szurkek a fafurok meg rezszinuek.

Nem hiszem hogy gondjaid akadnanak, nezd meg kik kepesek furasra, azt hiszem neked is menni fog :) [...]"

Bár az anyukám igen motiváltan győzködött arról, hogy a habcsókhoz csak egy kevés tojásra és porcukorra van szükség, (nem is tudom mire akart utalni) végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha Józsi a telepről képes lyukat fúrni a falba, akkor én is! Sajnos (vagy inkább szerencsére) Ákos levelét csak ma reggel láttam, ezért nem voltam tisztába a különböző falfajták fúrófejigényével, de az Univerzum természetesen fogta a kezemet, mert kizárólag fa felülethez való (réz színű) fúrófejek voltak a dobozban (pont olyan, amire nekem szükségem volt).

Már a hazafelé vezető úton próbáltam ráhangolni magam a fizikai munkára. Stílusosan Beatrice "8 óra munka" című opuszát dúdoltam magamban, és azt hiszem többször fellobbant szememben a "meg tudom csinálni" hadiláng.

Hazaérvén megragadtam a függönykarnist, felmértem az akasztót a falra, ügyesen bejelöltem a lyukak helyét, majd megragadtam a fúrót. Az első apró bizonytalanságot az okozta, hogy a fúró fején lévő lyuk körülbelül 10x akkora volt, mint az általam kiválasztott fúrófej. Nem, nem estem kétségbe, lendületesen kezdtem el keresni azt az alkatrészt, amit bele kell tenni a fúró fejébe mielőtt a fejet beleteszem. Miután nem találtam, gomb után kutattam, aminek megnyomása megszorítja a fúrüfejet. Kemény 5 percnyi keresgélés után sikerült rájönnöm a trükkre: a fúró fejét el kell csavarni ahhoz, hogy magába szorítsa a fúrófejet. Nagyon kreatív...

Mondanom sem kell, hogy büszkeségtől dagadó melkassal léptem fel a székre és fogtam hozzá a fúráshoz. Apukámtól sikerült ellesnem azt a technikát amit nem alkalmaztam: azért mégsem szerettem volna maximum sebességgel átfúrni a szomszédba. Nagyon lassan és óvatosan beindítottam a fúrót, és hogy egészen biztosan egyenesen fúrjak, visszatartottam a levegőt. Egész hamar sikerült átfúrni a falat, de probléma egy szál se, ezt én pont így akartam, jöhet a tipli!

Természetesen az a huncut lyuk nem lett elég nagy. Nem baj, a kicsit lehet növelni alapon - és magabiztosan, mivel már tudtam, hogy hogy kell - kicseréltem a fúrófejet egyel nagyobbra, és újrafórtam a lyukat. Ezen mozdulatsor négyszeri megismétlése után meg is találtam a tökéletes méretet, amibe végre sikerült beletuszkolnom a tiplit. Boldogságom tábortüze 1000 fokon lobogott, mikor végül becsavartam a csavarokat és felerősítettem a függönykarnis akasztóját.

Először a saját szobámban raktam fel a függönyöket, majd a nappaliban. A nappaliba sikerült elméreteznem a lyukakat, és először túlságosan is távol taktam egymástól az akasztókat, minek következtében a függönykarnis felrakása lehetetlenné vált. De természetesen nem adtam fel, jó munkásasszonyhoz illően fúrtam két új lyukat a falba - még szerencse, hogy kettővel több tiplit adtak merthogy annak eltávolítását valamiért nem sikerült megoldani. (Igen, még mindig a falban vannak...)

Joana függönykarnisánál már profi voltam, Jenna szobájában pedig az sem rémisztett meg, hogy a fal az ablak vaskeretében ért véget. Nem, nem fúrtam át a vasat, pusztán levágtam a tipli tetejéből - és számomra is csodával határos módon a csavar még így is végig belement a falba.

Jelentem az összes függöny felkerült, és nekem új hobbim van: a fúrás. Holnap betonkeverni tanulok (remélem Aaronnak betonkevetője is van otthon).

"He’s going to ask you how it went, so you better start drilling something!"

Kedves Univerzum!

Nagy örömömre szolgál, hogy olvasóim között tudhatlak. Bevallom, sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon figyelemmel követed-e a Blogomat, bár azzal mindig is tisztában voltam, hogy támogató kezeidre bármikor számíthatok, mögöttem állsz, ha valami baj van, és csak kérnem kell...

A világért sem szeretnék belerondítani a kapcsolatunkba, de engedd meg, hogy eldicsekedjek legújabb módszereddel. Ne haragudj, de egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani a történteket!

Ugye nincs harag?

:)

Gondolom a tegnapi bejegyzésem még mindenkiben elég élénken lobog, de ha mégsám, hát tessék újra elolvasni a fúrós részeket. Annak érdekében hogy hiteles maradhassak, én is újra átolvastam. Meggyőződésem, hogy Univerzum barátom viszont nem olvasta végig, hanem megállt itt:

"Bevallom, a függönykarnis felrakását nem vállaltam be, mert nincs fúrónk [...]"

 A tegnapi bejegyzést a közös helységből írtam, mert ugye még mindig nincs internetünk a lakásban. Ez a "lounge" közvetlenül a mosoda mellett van, ahol az egyik szomszédom (Aaron) - nevezetesen az, akitől a beköltözés napján a kalapácsot kölcsönkértem - épp mosott. Véletlenül úgy alakult, hogy együtt mentünk le a lifttel, és útközben beszélgettünk. Én viccesen megjegyeztem, hogy köszi a kalapácsot, lehet, hogy nem sokára átugrom a fúródért, dehát ezt pusztán a beszélgetés kedvéért mondtam, nem gondoltam ám komolyan. 

Aaron viszont igen, mert 5 perc sem telt bele, és a srác fúróval a kezében kopogott az ajtón. Először ámulatba, majd "szerelembe" estem (csak képletesen persze, és úgy általában szerettem bele a házba és lakóiba), kétségbe pedig csak azután, hogy elköszöntem és becsuktam az ajtót. Merthogy két lehetőségem van:

a) Sürgősen elkezdek fúrni, mert Aaron meg fogja kérdezni, hogy mégis hogy ment a dolog...

b) Sürgősen elkezdek sütni, és ma este áthívom és megkérem, hogy mutassa meg, hogy is kell fúrni (értsd: fúrjon ő lyukakat a falamba)

Igen, valóban van egy harmadik lehetőség is - megvárni Sean-t, de egyrészt ezzel a lépéssel nem hiszem, hogy megtanulnám a leckét (a drága Univerzum szerintem úgy érzi, hogy muszáj elsajátítanom a fúrás képességét), másrészt ő csak szerdán jönne, az meg még 2 nap függönytelenül!

Holnap elmesélem, hogy végülis mi történt, most pedig elolvasom ezt a cikket...

We went shopping, but...

Pénteken nagybevásároltunk. Megvettünk majdnem mindent, amire a lakásnak feltétlenül szüksége volt (függöny, függönykarnis, edények, képek a falra), ennek következtében az már kezd majdnem tökéletesen kinézni. Bevallom, a függönykarnis felrakását nem vállaltam be, mert nincs fúrónk, és egyébként sem vagyok elég magabiztos ahhoz, hogy lyukakat fúrjak a falba. Nem mintha nem lennék rá képes, mert ugye egy ilyen dologhoz is csak bátorság kell...

Szeget első osztályúan be tudok verni a falba, és az esetek 99,99%-ban egyenes is marad, de fúrni valamiért nem szeretek. 5 +1 képet raktam már fel a falra, ami csaknem 20 szeget jelent (képenként minimum 2db, + a poszter 9db szeggel), és csak egyszer szólt a portás, hogy fejezzem abba a szegelést... Bár az is igaz, hogy fúrni még sosem próbáltam... Lehet, hogy csak gyakorolni kellenem mint minden mást? 

Szóval a fürdőszoba már egész csinos, mondhatnám kész van... A nappaliba még kell szőnyeg, az étkezőbe pedig asztal és székek. Azt hiszem Joanaval egyszerre untuk meg, hogy Jenna nem pakolja be a saját szobájába a cuccait - hozzáteszem ennyi szemetet egy helyen régen láttam már - ezért karöltve pakoltuk el a dolgait. Eredmény: Jenna kb moccanni sem tud a sok-sok lomtól, de a nappali jól néz ki! :)

Alig várom már, hogy szerdán Sean (aki visszaadta a kaukcióm, és még mindig szeret) átjöjjön és felszerelje a függönykarnisokat!

I moved in!

Az egész azzal kezdődött, hogy Joana bérelt egy U-Haul-t. Nekem meglepetés volt azt hallani, hogy Floridában nem szükséges elsajátítani a párhuzamos parkolás művészetét ahhoz, hogy az ember gyermeke jogosítványhoz jusson, dehát állam és állam között óriási a különbség, Texas például minden harmadik hónapban Mexikóhoz kíván csatlakozni...

Péntek, este 8 óra, IKEA, Paramus

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerek valakit, aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy elvisz az IKEA-ba. Csak hogy megkönnyítsem a saját dolgomat, az interneten elkészítettem a listámat azokról a bútorokról, amiket meg akartam venni. A honlapon van egy olyan menüpont, ahol ellenőrizni lehet a raktárkészletét az adott áruháznak, így nagyon könnyen ki lehet deríteni, hogy meg lehet-e az adott áruházban minden listán szereplő bútort vásárolni. Természetesen az én listámon szereplő bútorokat kizárólag a legtávolabbi IKEA-ban lehetett beszerezni (bár kétségtelen, hogy jár arra busz).

És itt szeretném megjegyezni, hogy igen, megfordult a fejemben az online rendelés gondolata, de sajnos ez az út nem volt járható, mert például az ágykeretet, ágybetétet, matracot meg lehetett rendelni, de a lámpákat nem, a kisasztalt az erkélyre meg lehetett rendelni, de a székeket nem, a könyvespolcot meg lehetet rendelni, de a ruhásszekrényt nem. Nembeszélve természetesen a „piac” nyújtotta élményről, ahol mécseseket, lámpácskákat és egyéb apró cukiságokat lehet kapni. Szóval az, hogy személyesen kell oda mennem, az biztos volt.

De ha nem visznek el ebbe az Isten háta mögötti IKEA-ba, nem is tudom, hogy hogy lettem volna képes egyedül leemelni azt a sok "szart" a polcról, és eltolni a kasszáig... Viszont cserébe úgy nézett ki a vásárlásom, hogy az úrnő (én) menetelt elől és diktálta a tempót, a hűséges Sancho Panza meg eröltetett menetben tolta utánam a cuccokat. (És akkor most eszembe jutott Milánó, és drága Ákosom „Jövök már, úrnőm!” mondata, mikor cibálta utánam a bőröndömet... Nekem is csak megszületni volt nehéz, nem igaz?)

Az IKEA-ban otthagytam egy kisebb vagyont, de legalább kevesebb adót (New Jersey 7% vs. New York 8.9%) és szállítási díjat (New Jersey $69.99 vs. New York $99.99) fizettem. Ráadásul még $10 kedvezményt is kaptam a szállításból, mert olyan sok pénzt elköltöttem a bútorokra, hogy megérdemeltem. Másnap délután 2h-re meg is érkeztek a cuccok.

Szombat, reggel 10 óra, Manhattan

Joanaval abban egyeztünk meg, hogy telefonálni fog délután 1h körül, mert akkorra kapott autót. Viszont már reggel 10h-kor csörgött a mobil, hogy épp az U-Haul felé tart, és bár tudja, hogy délutánról volt szó, dehát tök jó lenne, ha összekapnám magam, és ott teremnék úgy... igé... hát azonnal. Szerencsére a közelben voltam, ezért hamar a megbeszélt találkozóhelyen voltam. Az első meglepetés az volt, hogy nincs sebváltó. A második az, hogy hiányzik a kuplung. A harmadik meg az, amikor Joana közölte, hogy akkor most megmutatja, hogy hogy kell vezetni, de én fogok parkolni, mert ő nem tud...

Manhattanben vezetni egyébként egyszerű, mert hatalmas a forgalom, és csak mész a tömeggel. A páros utcákon jobbra, a páratlanokon balra fordulhatsz, a páros sugártakon felfele, a páratlanokon lefele tudsz menni... (vagy pont fordítva, de a lényeget értjük gondolom). Olyan ügyesen vezettem meg parkoltam, hogy a parkolóházas bácsi (aki Joanaék mellett dolgozik egy parkolóházban) megtapsolt, amikor elsőre kitolattam.

A költözés nagyon fárasztó volt, bár kétségtelene, hogy rengeteget nevettünk. Hárman lányok pakoltuk be az összes bútort a teherautóba (ok, ez így, ebben a formában nem igaz, mert az utca embere többször megállt nekülnk segíteni, így fordulhatott elő az, hogy nem szakadtunk bele a kanapé teherautóba való behelyezésébe – merthogy nem mi csináltuk), elvezettem az új lakáshoz, párhuzamosan parkoltam az ajtó előtt, kipakoltuk a cuccokat, majd mindent felhortunk az 5-re (igen, van lift, igen, használtuk is). Mikor a lányok bútora is a lakásban volt, nekiáltam összeszerelni a sajátomat...

Vasárnap, hajnali 1 óra, Manhattan

Sikeresen összeraktam minden bútort, helyére került minden cucc, de kitaláltam, hogy mégis csak szükségem van a kis fiókos szekrényre, és azt el akarom cipelni Brooklynból. És ugye amit én eldöntök, az úgy van...

Reggel (10h) első dolgom az volt, hogy Joanaval elmentem Brooklynba, összeszedtem a még ottmaradt cuccaimat, majd lecipeltük a szekrénykét a 3. emeletről. Fogtam egy taxit (ami Brooklynban igen nagy szó, bár nekem csak 20 percembe tellett), pont belefért minden és mindenki (ami szintén nagy szó) és pusztán $25-ból megoldottam a házhozszállitást. A szobám így már komplett (a bútorokat tekintve), már csak szőnyeg és függöny kell bele. :)

Internet még nincs, Verizon kitalálta, hogy a leghamarabbi beszerelés November 19-e. Én ebbe nem vagyok hajlandó belenyugodni, ezért hívogatni fogom őket addig, amíg nem találok egy hamarabbi időpontot. Ha elég kitartó leszek, eljön November 19-e...