I am happy

Régebben nem nagyon tudtam, hogy mi a különbség a pszichológus és a pszichiáter között. Annyi jött át a dologból, hogy mind a ketten az emberek problémáival foglalkoznak, csak az egyik gyógyszert is felírhat. Amikor először ezen elgondolkoztam, kb. 10 éves lehettem. Azóta persze tudom, hogy előbbi bölcsész, még utobbi orvos. Egy filmet láttam, amiben volt egy srác, aki pszichológusnak adta ki magát. Diplomát és engedélyt is gyártott magának. Nem csinált semmit, csak meghallgatta az emberek bánatát, gondjait. Még tanácsot sem igen adott, a "páciensei" önmaguk jöttek rá a megoldásra. Persze elkapták, de nem nagyon hatotta meg a lebukása az embereket. Ők csak azt tudták, hogy jobban vannak.

Nyáron elolvasta "A Nő" című könyvet. Egyik kedves kolléganőm adta kölcsön nekem, Csernus doktor írta. Nem nagyon tudtam, hogy mire számíthatok. Vajon a "Bevállalja?" arcbamondós doki gondolatait fogom olvasni? Nem. Szerencsére egy sokkal letisztultabb stílusú írással találkoztam, és a drogosokon oly sikeresen alkalmazott személyiség rombolás csak apró foszlányokban bukkant fel. A számomra pusztán tényeket és trivialitásokat tartalmazó könyv sokaknak arculcsapás. Azt tudtam, hogy nagyon sok embernek van problémája, de sosem gondoltam volna, hogy valaki képes önmagának fájdalmat okozni. Hogy valaki ahelyett, hogy tenne valamit a kialakult rossz ellen, beletörődik. Ez nekem nagyon furcsa! A mi családunkban sosem volt divat a mártírság, a lelki terror, vagy a hiszti. Mindig mindent meg tudtunk beszélni, oldani. Pár évvel ezelőttig egyáltalán nem is voltak problémáim. Aztán valami elromlott... Azaz nem. El kellett fogadnom pár dolgot. Hogy a szüleim elváltak és hogy nekem fel kell nőnöm. Felelősséget kell vállalnom a tetteimért, a döntéseimért. És azt hiszem ez volt a legnehezebb. De mostanra mindezeket elfogadtam, és ismét jól érzem magam.

Ma voltam Csernus előadásán, és ő felhívott egy hölgyet a szinpadra. Nem, nem engem! Meg sem fordult a fejemben, hogy önként jelentkezzek! Na jó, most hazudtam! Természetesen vissza kellett volna fognom magamat, hogy ne nyomuljak fel a szinpadra, és adjak lehetőséget olyannak, akinek valóban vannak megoldandó problémái. Viszont a doki nem kérdezte meg, hogy ki szeretne feljönni. Csak felhívta a hölgyet, akivel egyszerre jött be az épületbe, és aki közölte, hogy szeretne vele beszélgetni. Szóval jöttek mentek a kérdések és válaszok, mikor Imre nekiszegezte ezt: "Mi az értelme az életnek?"

És tényleg! Mi az értelme az életnek? Ha én ülnék ott, akkor mit válaszolnék erre a kérdésre? Mert már jópárszor elgondolkoztam ezen, de sosem jutottam jobb megoldásra, mint a nálamnál okosabb, és elismertebb folizófusok. Bár van néhány spirituális elméletem arról, hogy honnan jöttünk, és hová tartunk, de a "Miért?"-re még nem sikerült választ találnom. A doki azt mondta, hogy a miért nem más, mint a cél, és a cél pedig harmóniába kerülni önmagunkkal.

De valóban csak ennyi lenne a feladat? Ez olyan érzést vált ki bennem, mint az a feltevés, hogy az univerzumban csak a Föld nevű bolygón van élet. Elég nagy egoizmus abban hinni, hogy egyedüli intelligens lények ként uraljuk a világegyetemet, viszont Isten állatkertje hatalmas, ezért megértem, hogy nem verik nagy dobra a dolgokat. Hiszek abban, hogy minden Hollywoodban születő film 50%-a igaz, és abban is, hogy azt a sok új ötletet és találmányt nem kitaláljuk, hanem újra feltaláljuk... De erről talán majd legközelebb! :)