2009. május 8. (Péntek)
Ferihegyen vagyok, 2A terminálban keresem a hirdetőtáblán a járatomhoz rendelt check-in kapukat - hiába. Mindenkié ki van írva, csak az enyém nem. Még van 30 percem a hivatalos check-in időpontig, ezért nem vagyok kétségbeesve. Bár egy kicsit furcsállom, hogy a terminál bal felét elfoglalja egy légitársaság kanyargó sora, viccesnek tűnik a sok biztonsági őr, és a mobil lap-toppal guruló emberke. Mikor közelebb megyek, hogy megnézzem, melyik légitársaság csapja itt a hepajt, látom, hogy a Delta, és már egyáltalán nem látom viccesnek az egysoros, több kiszolgálós check-in rendszert. Mikor hozzám ér a biztonságiőr külsejű, morcos fiatalember, és elkezdi feltenni nekem a kérdéseit, hogy ki pakolt, miért pakolt, hogy pakolt, alig tudom visszafojtani a nevetésemet. A "Hagyta-e magára a csomagot?" kérdésre kedvem lenne visszakérdezni, hogy "Miért, talán fél egyedül?" de uralkodok magamon. Viszont arra a kérdésre, hogy "Milyen olyan tárgy van a bőröndjében, amit fegyverként lehet használni?" sajnos azt felelem, hogy "Minden", mire biztonságiőr kinézetű, morcos fiatalemberünk felemeli a tekintetét, és közli, hogy "Ne humorizáljunk!" Mikor végül átengedett a vizsgán, jött a lap-topos fószer, aki az útlevelemmel csinált valamit, majd végre elérkezem a check-in kapuhoz, ahol a kedves Delta dolgozó közöli, hogy mivel nem volt előre helyem foglalva, sajnos nem tud nekem még széket adni. Gyorsan végigfut a fejemben a 10 órás repülőút állva történő végigcsinálása, de aztán eszembe jut a biztonsági öves lámpa, és megnyugszom. A kislány is folytatja mondókáját: beszállás előtt 45 perccel fogjuk szólítani, és kap egy új jegyet.
És valóban! 41G számú széket kapom. Ez a repülőgép leghátsó sora, jobb oldal, ablak melletti szék. Felszállás után örömmel konstatálom, hogy nincs körülöttem csecsemő, és hogy a sok reptéren lézengő csúnya ember közül csak néhány foglalt helyet a gépen. A felszállás simán megy, az ebéd finom (Spenótos tészta), a két film viszont felejthető. (Nem is emlékszem a címükre). Az utat megédesítik az ittas fiatalemberek, akik San Fransisco-ba utaznak, és nem tudnak 500 decibelnél halkabban gondolkozni. Szerencsére a talpraesett légiutaskísérő kisasszonyunk hamar rendet csap eme deviáns társaság között.
Már leszálláshoz készülődtünk, mikor a pilóta közli, hogy kissé döcögős lesz az út. A "persze, persze, a levegőben döcögni!" arcos gondolat után viszont valóban dobálózni kezd a gép, amit a felnőtt utasok 99% néma csendben, 280/150-es vérnyomással tűr. A maradék 1% (én, és a mellettem ülő 9 éves kislány) pedig az iPod Touch tündéres játékával van elfoglalva, és szidja a tündérek röppályáját keresztező forgószeleket. A kislány egyszer megkérdezi, hogy miért nem tudja a pilóta egyenesben tartani a gépet, merthogy úgy sokkal könnyebb lenne neki játszani, mire én mondom, hogy biztosan neki is kerülgetnie kell a forgószeleket. A kislány komoly arccal veszi tudomásul a dolgot, és csak félhangosan jegyezi meg, hogy a forgószelek az ő dolgát is megnehezítik, szóval el tudja képzelni, hogy mit érezhet a pilóta.
A leszállás már sima ügy, szinte zökkenőmentes. A 150 km/h-s hátszél miatt fél órával érkezünk meg hamarabb a reptérre, de az a sorbanállással el is megy. A sor gyorsan halad, abban az esetben, ha még 30 határőrt beállítanak, és felfüggesztik a járatok fogadását 2 órára, akkor még ma végzünk is! Végre sorra kerülök én is, és Perez, a büszke amerikai kezébe veszi sárga borítékomat és jelentőségteljesen feltépi azt. Kiveszi papírjaimat, nézegeti őket, majd megkér, hogy a jobb kezemet tegyem rá az ujjlenyomat dobozra. Néhány perces gondolkodás után rámutat jobb kezemre, ami nagyban megkönnyíti a választásomat. Már csak egy fotó és készen vagyunk mondja, amit én el is hiszek. Már szedegetem a cuccaimat, mikor megkér, hogy mennyek vele a hátsó irodába.
A hátsó irodában lázas munka folyik, 2 ember ül a pult mögött (10 hely van) egy pedig kóborol, és a tökéletes pontot keresi. Perez átadja a dokumentumaimat az egyik ülő embernek, és megkér, hogy üljek le. Már épp ülök le, mikor egy hölgy mondja, hogy mennyek oda hozzá, de a csomagokat ne vigyem (mert azokat átkutatják, gondolom) mert csak 30 másodperc, és végzünk. És valóban. Jobb mutatóujjamnak lenyomatát kell egy papírlapra nyomnom, és aláírnom azt kétszer, és az "Üdvözlünk az Amerikai Egyesült Államokban!' mondat után már mehetek is a bőröndömért.
A Kennedy reptérről kijutni igen hosszadalmas dolog, cserébe a szem elé táruló látvány sem kárpótol. Az a sok felhőkarcoló, amire az edzetlen lélek számít, sehol sincsen. Helyette Queens kertvárosi házikói és "szűk", két sávos utcácskái. A metróban a depresszió még jobban szétterül, és mikor két afroamerikai kezd el beszélgetni melletted úgy, hogy egy árva kukkot sem értesz belőle, az önbizalmad is kezd megcsappanni. Ekkor megérkezik a metró a 42. utcához, és leszállok. A 43. utcához vezető lépcsőn megyek fel, mivel Hotelom a 43. utcában van. Mikor a felszínre érek, nem hiszem el, amit látok: hatalmas épületek, dudáló autók, nyüzsgés, párás levegő, emberek. Manhattanben vagyok!
Hamar megtalálom a szállodámat, becsekkolok, és felmegyek a 14. emeletre, mert a 1425-ös szoba az enyém. Észreveszem, hogy nincs 13. emelet, és szelíd mosolyt biggyesztek arcomra. A szobám tiszta, van benne egy hatalmas ágy, és egy csöpp fürdőszoba. A kilátás gyönyörű!
Fél 9kor találkozom a barátommal, aki egy gyors városnézésre invitál. Csak a legfontosabbakat nézzük meg: Time Square, Rockefeller Plaza (30 Rock), Broadway. Az 5 testvér étteremben autentikus amerikai hamburgert eszünk és Dr. Pepper-t iszunk, majd visszasétálunk a szállodához, mert a nagy utazó elfáradt.
Holnap 10-kor találkozunk: Upper West Side 96. utca
Posts
