Egész nyáron arról beszélgettünk Anita barátnőmmel, hogy vajon megrendezik-e az osztálytalálkozónkat, és ha megrendezik, akkor ki fog elmenni, ki marad távol, miről fogunk beszélgetni, hol is lesz egyáltalán. Viszont most, hogy túl vagyunk rajta fölösleges időpocsékolásnak tűnik az egész.
Mielőtt bárki messzemenő következtetést vonna le fenti soraimból, had fejtsem ki kicsit bővebben a dolgot:
Adott egy anno közösségnek nevezett csoportosulás, akik 4 éven keresztül minden hétköznap minimum 6 órát együtt töltöttek. A 4 év alatt kialakult a tagok között valamiféle kapcsolat (bármilyen) ami vagy megszakadt vagy elmélyült az után, hogy a közösség felbomlott. Jelen esetben az oly gyakran emlegetett középiskolás évekről, és annak osztályközösségéről beszélünk. Az érettségi után az osztály szétreppent, mindenki ment a maga útjára, építette tovább a kis jövőjét. Eltelt 5 év, és ahogy azt az illem diktálta az aktív tagok megrendezték az osztálytalálkozót.
És pontosan eddig nincs is semmi probléma. Személy szerint örömmel vettem a meghívást és izgatottan vártam a találkozót mert kíváncsi voltam arra, hogy kivel mi történt. 5 éve nem találkoztam szinte senkivel és az osztályfőnököt is jó volt végre megölelgetni.
Viszont szomorúan tapasztaltam, hogy 5 év vajmi kevés idő ahhoz, hogy az emberek megváltozzanak, levetkezzék gyerekes és idegesítő tulajdonságaikat, netalán tán odafigyeljenek másokra. Mikor elkezdtük az élménybeszámolókat, olyan érzésem volt, mintha visszamentem volna az időben: felcsendültek ugyan azok a régi, neveletlen beszólások, ment az egymással való diskurálás, és az emberek 80% magasról tett arra, hogy kivel mi történt inkább a saját kis egyszerűségében piszkálta a mellette ülőt, vagy éppen azt, aki beszélni próbált. A minimális tisztelet megadására sem képes emberek röhögcséltek, hangoskodtak, miközben annak a 20%-nak, aki tényleg azért jött el, mert izgatott volt és tele kíváncsisággal, elment a kedve az egésztől.
A vacsorán azt mondta osztályfőnökünk, hogy az 5 éves találkozók még nem annyira érdekesek, mert még szinte mindenki tanul, de a 15 éves találkozóra már sokat változunk. Az igazság az, hogy én nagyon szeretem az osztályfőnököt, és van 2-3 osztálytársam is akivel nagyon szívesen beszélgetek, de most úgy érzem, hogy nincs értelme elmenni egy újabb osztálytalálkozóra, mert a legtöbb ott megjelent embert hidegen hagyja, hogy mással mi történt, sőt tegyem össze kezem lábam, ha egyáltalán fogadják a köszönésemet.
No harm done! Én nagyon jól elvoltam, megtaláltam a saját társaságomat csak levontam a kellő következtetést: ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Bár az idő nagyon lassan telt egyszer véget ért a megpróbáltatás, és végre belevethettük magunkat az éjszakai életbe. Nem mintha bármilyen elvárásokkal vágtam volna neki a békéscsabai
Club Babylon nevű szórakozóhelynek, de azért erre mégsem számítottam.
Legutóbbi ottlétem óta teljesen átalakították, felújították a helyet (
1; 2; 3; 4; 5). Csodálatos, futurisztikus dizájnt adtak neki, a letisztult vonalak, a fehér bútorok olyan érzést keltettek bennem, mintha a Star Trek díszletei közt mozogtam volna (ez jó).
Elég korán érkeztünk ahhoz, hogy még ne legyen tömve a táncparkett, így leüljünk kicsit. Ez idő alatt sikerült felmérnem a terepet, és a folyamatosan növekvő tömeg addicionális tágjai sem engedtek más következtetésre jutni: nem illenek az emberek erre a helyre. Rettenetes öltözetek, ápolatlan külső, nem illendő viselkedés hogy csak a legalapvetőbb dolgokat említsem. Azt, hogy idén divatban van a láb már nyár elején megemésztettem, nem is ezzel volt a problémám. A susogós mackóknak a Comedy Centralon a helyük, a 14 éves gyerekeknek házibuliban, a 45 éves férfiaknak pedig otthon a feleség illetve gyerekek mellett. Nem azt mondom, hogy ők ne szórakozzanak, hanem azt, hogy ne páváskodjanak és eregessék a tesztoszteronfelhőket nyál csorgatva a huszonéves kislányok után. Bár a másik oldalt sem kell félteni: ha a magáért beszélő öltözet hangját valami oknál fogva valaki mégse hallotta volna meg, a táncparketten alkalmazott tutajos mozgás garantáltan célba talál.
Megdöbbenve figyeltem a különféle viselkedési mintákat és próbáltam kategorizálni a klub látogatóit a rendelkezésemre álló információ (első benyomás) alapján. Az este végére 3-3 tipológiai doboz született:
Nők:
- az unott (aki itt van, de minek)
- a vadász (kihívó ruha és mozgás)
- a bútordarab (aki nélkül nem nyit ki a hely)
Férfiak:
- a páva (aki tesztoszteronfelhőt ereget és vár)
- a vadász (aki a nagy számok törvénye alapján működik)
- a foglalt (aki részegedni jön)
Szerintem érdemes lenne egy mélyebb szociológiai elemzést elvégezni ebben a témában, biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes eredmények születnének mind társadalmi, mind döntéselméleti szempontból. És bár sosem voltam egy diszkópatkány, valamiért a szombati élményeim sem tereltek erre az ösvényre.
Posts
