Alexander Rybak - Fairytale

Nem tudom, hogy ki látta a tegnap este vetített Eurovíziós Dalfesztivál moszkvai döntőjét, de ha nem vártam volna meg az eredményhirdetést, akkor egy igen tehetséges, és nem mellesleg sármos fiatalember produkciójától fosztottam volna meg magamat. A 23 éves norvég fiú Tündérmeséje nem csak a kristály/üveg mikrofont tudhatja magáénak, de azt az elismerő tényt is, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál történelmében a legmagasabb pontszámmal: 387 ponttal szerezte meg a dobogó legfelső fokát.

A dalszöveget azok kedvéért, akik nem tudnak angolul gyorsan lefordítottam. A szöveg felhasználását, nyilvános terjesztését nem engedem meg! Miért? Mert csak! :)

Tündérmese

Sok éve már, ifjabb koromban,
Ismertem egy szép kislányt.
Az enyém volt, nagyon szerettem,
Oly régen volt, de megtörtént.

Refrén:
Szerelmem tündérmese, akkor is, ha fáj
Nem érdekel, ha megőrjít,
Átkozott e világ!

Minden nap veszekedtünk,
De éjjel már csókolt a száj.
Senki nem bántott meg jobban,
De szívem csak miatta száll.

Nem tudom, mit csináltam,
De hirtelen elszakadtunk.
Rég óta már sehol se látom,
De egyszer még ő lesz a párom.

Refrén:
Szerelmem tündérmese, akkor is, ha fáj,
Nem érdekel, ha megőrjít,
Átkozott e világ!

Szerelmem egy tündérlány, akkor is, ha fáj,
Nem érdekel, ha megőrjít,
Átkozott e világ!

2nd day in Manhattan

2009. május 9. (Szombat)

Ma reggel 7-kor keltem. Nem azért, mert az óra csörgése felébresztett volna. És nem, az sem zavart annyira, hogy az ablak nem volt hangszigetelt, és éjjel egy kisebb turistacsapatot kapcsolt le a helyi rendőrség. Viszont olyan izgatott voltam, hogy nem bírtam tovább aludni. Forgolódtam még egy kicsit az ágyban, hogy ne legyen már az, hogy a messziről jött kislány már hajnalban kukorékol, majd felhívtam anyukámat. Mivel külföldről hívtam, ezért nem beszéltünk sokat, 10 perc után le is tettük a telefont. Ekkor felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, megrajzoltam az arcomat, hogy csinosan mutassak a képeken, majd elindultam Nick-hez, hogy megkezdjük a napi túrát.

Az első nagy izgalom máris elfogott a metrójegy megvásárlásakor. Hiszen azon a helyen, ahol le kellett mennem, nem volt automata... Csak egy zárt kapu. "A fene a csibész mindenüket" gondolattal a fejemben tértem fel ismét a felszínre, és gondoltam a helyett, hogy körbebarangolnám a várost, inkább megkérdezek valakit. Az utamba akadt első áruházban nagyon kedves fiatalember válaszolt készségesen a kérdésemre, és felajánlotta, hogy ő szívesen idehozza nekem a jegyet, ha itt a boltban maradok, és figyelek a kasszára... Mondtam, hogy köszönöm, de innen már megy egyedül is, és elindultam a jegy felé.

Az amerikai metró nem szép. És most nem a moszkvai, kristály csilláros csodákhoz hasonlítom a megállókat. A budapesti kék metró vonalának megállói is "csinosabbak" mint a Manhattan-i megállók, bár tény, hogy a kocsik sokkal praktikusabbak. Pozitívum, hogy van expressz szerelvény, ami gyorsabban halad, mint a helyi járatok (mivel nem áll meg minden állomáson), viszont ami sok az sok - a légkondi hőfokát én a helyükben azért átgondolnám :)

Megérkezvén célállomásomra (Upper West Side 96st Street) felhívtam Nicket, és egy gyors Dunkin Donuts reggeli után elindultunk a túránkon. Először a Central Park csodálatos sétányain barangoltunk, megnéztük a nagy tavakat, szurkoltunk a futóverseny résztvevőinek, megcsodáltuk az Időjáráselőrejelző Tornyot, és szemtanúi voltunk a reggeli harmat elpárolgásának. Fényképezkedtem az "Aliz csodaországban" szoborcsoportnál, Andersen kacsájával, Shakespeare-rel, a Plaza Hotellel. Néztünk vitorlásversenyt (távirányítós vitorlásokat), belehallgattunk egy turistacsoport idegenvezetőjének szövegébe (bullshit!), majd elindultunk felfedezni a várost.

Sétáltunk a Plaza Hotelben, megnéztük a Grand Central Station óráját, amit Melman lefejelt a Madagaszkár című animációs filmben (megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem indul Miamii gyors a GCS-ről, csak a Penn Stationről). Innen metróval elmentünk a Pénzügyi negyedbe, ahol megcsodáltuk a New York-i tőzsde épületét, és megkerestük azt a *@&# bikát, ami sajnos nem a tőzsde bejárata körül van, hanem a főúton. Ezután elsétáltunk a Ground Zero-hoz, ami a WTC lábnyoma. Bár már eltelt 9 év, még semmi sem történt, és ugye elég nehéz elhinni, hogy nem tudnak ennyi idő alatt felépíteni valamit, amikor az Empire State Building felhúzása mindössze másfél évet vett igénybe.

China Town - Bár még nem voltam Kínában, mindenki azt mondja, hogy olyan, mint Kína: koszos, és sokan lakják.
Little Italy - A világ legmenőségesebb kis Olaszországa, csak azt nem értem, hogy miért nem szedik le azt a sok gusztustalan zöld-fehér-piros karácsonyfaboát a házak közül. Rémes!
SoHo/NoHo - Nagyon cuki, imádtam, de tökéletesen megértem Samantha-t, hogy nem fizet ki $3.000-t holmi Ho-ért :)

Az ABT és a Lincoln Center csodálatos volt, az amerikai mozitermek cukik, bár amiben én voltam, nem volt olyan hatalmas, mint itthon (a szék viszont kényelmesebb volt). A Broadway éjjel lenyűgöző, csak úgy, mint a Tima Square. Hihetetlen, hogy egész nap sétáltunk, és csak 1x ettünk a SoHo-ban. Nem is éreztem magam éhesnek, viszont mikor visszaértem a Hotelbe muszáj volt felpakolnom a lábamat a falra, mert éreztem, hogy a vér megszűnt csobogni a lábamban.

Hajnali 1 óra van, ideje aludni. Holnap már utazunk haza...

1st day in Manhattan

2009. május 8. (Péntek)

Ferihegyen vagyok, 2A terminálban keresem a hirdetőtáblán a járatomhoz rendelt check-in kapukat - hiába. Mindenkié ki van írva, csak az enyém nem. Még van 30 percem a hivatalos check-in időpontig, ezért nem vagyok kétségbeesve. Bár egy kicsit furcsállom, hogy a terminál bal felét elfoglalja egy légitársaság kanyargó sora, viccesnek tűnik a sok biztonsági őr, és a mobil lap-toppal guruló emberke. Mikor közelebb megyek, hogy megnézzem, melyik légitársaság csapja itt a hepajt, látom, hogy a Delta, és már egyáltalán nem látom viccesnek az egysoros, több kiszolgálós check-in rendszert. Mikor hozzám ér a biztonságiőr külsejű, morcos fiatalember, és elkezdi feltenni nekem a kérdéseit, hogy ki pakolt, miért pakolt, hogy pakolt, alig tudom visszafojtani a nevetésemet. A "Hagyta-e magára a csomagot?" kérdésre kedvem lenne visszakérdezni, hogy "Miért, talán fél egyedül?" de uralkodok magamon. Viszont arra a kérdésre, hogy "Milyen olyan tárgy van a bőröndjében, amit fegyverként lehet használni?" sajnos azt felelem, hogy "Minden", mire biztonságiőr kinézetű, morcos fiatalemberünk felemeli a tekintetét, és közli, hogy "Ne humorizáljunk!" Mikor végül átengedett a vizsgán, jött a lap-topos fószer, aki az útlevelemmel csinált valamit, majd végre elérkezem a check-in kapuhoz, ahol a kedves Delta dolgozó közöli, hogy mivel nem volt előre helyem foglalva, sajnos nem tud nekem még széket adni. Gyorsan végigfut a fejemben a 10 órás repülőút állva történő végigcsinálása, de aztán eszembe jut a biztonsági öves lámpa, és megnyugszom. A kislány is folytatja mondókáját: beszállás előtt 45 perccel fogjuk szólítani, és kap egy új jegyet.

És valóban! 41G számú széket kapom. Ez a repülőgép leghátsó sora, jobb oldal, ablak melletti szék. Felszállás után örömmel konstatálom, hogy nincs körülöttem csecsemő, és hogy a sok reptéren lézengő csúnya ember közül csak néhány foglalt helyet a gépen. A felszállás simán megy, az ebéd finom (Spenótos tészta), a két film viszont felejthető. (Nem is emlékszem a címükre). Az utat megédesítik az ittas fiatalemberek, akik San Fransisco-ba utaznak, és nem tudnak 500 decibelnél halkabban gondolkozni. Szerencsére a talpraesett légiutaskísérő kisasszonyunk hamar rendet csap eme deviáns társaság között.

Már leszálláshoz készülődtünk, mikor a pilóta közli, hogy kissé döcögős lesz az út. A "persze, persze, a levegőben döcögni!" arcos gondolat után viszont valóban dobálózni kezd a gép, amit a felnőtt utasok 99% néma csendben, 280/150-es vérnyomással tűr. A maradék 1% (én, és a mellettem ülő 9 éves kislány) pedig az iPod Touch tündéres játékával van elfoglalva, és szidja a tündérek röppályáját keresztező forgószeleket. A kislány egyszer megkérdezi, hogy miért nem tudja a pilóta egyenesben tartani a gépet, merthogy úgy sokkal könnyebb lenne neki játszani, mire én mondom, hogy biztosan neki is kerülgetnie kell a forgószeleket. A kislány komoly arccal veszi tudomásul a dolgot, és csak félhangosan jegyezi meg, hogy a forgószelek az ő dolgát is megnehezítik, szóval el tudja képzelni, hogy mit érezhet a pilóta.

A leszállás már sima ügy, szinte zökkenőmentes. A 150 km/h-s hátszél miatt fél órával érkezünk meg hamarabb a reptérre, de az a sorbanállással el is megy. A sor gyorsan halad, abban az esetben, ha még 30 határőrt beállítanak, és felfüggesztik a járatok fogadását 2 órára, akkor még ma végzünk is! Végre sorra kerülök én is, és Perez, a büszke amerikai kezébe veszi sárga borítékomat és jelentőségteljesen feltépi azt. Kiveszi papírjaimat, nézegeti őket, majd megkér, hogy a jobb kezemet tegyem rá az ujjlenyomat dobozra. Néhány perces gondolkodás után rámutat jobb kezemre, ami nagyban megkönnyíti a választásomat. Már csak egy fotó és készen vagyunk mondja, amit én el is hiszek. Már szedegetem a cuccaimat, mikor megkér, hogy mennyek vele a hátsó irodába.

A hátsó irodában lázas munka folyik, 2 ember ül a pult mögött (10 hely van) egy pedig kóborol, és a tökéletes pontot keresi. Perez átadja a dokumentumaimat az egyik ülő embernek, és megkér, hogy üljek le. Már épp ülök le, mikor egy hölgy mondja, hogy mennyek oda hozzá, de a csomagokat ne vigyem (mert azokat átkutatják, gondolom) mert csak 30 másodperc, és végzünk. És valóban. Jobb mutatóujjamnak lenyomatát kell egy papírlapra nyomnom, és aláírnom azt kétszer, és az "Üdvözlünk az Amerikai Egyesült Államokban!' mondat után már mehetek is a bőröndömért.

A Kennedy reptérről kijutni igen hosszadalmas dolog, cserébe a szem elé táruló látvány sem kárpótol. Az a sok felhőkarcoló, amire az edzetlen lélek számít, sehol sincsen. Helyette Queens kertvárosi házikói és "szűk", két sávos utcácskái. A metróban a depresszió még jobban szétterül, és mikor két afroamerikai kezd el beszélgetni melletted úgy, hogy egy árva kukkot sem értesz belőle, az önbizalmad is kezd megcsappanni. Ekkor megérkezik a metró a 42. utcához, és leszállok. A 43. utcához vezető lépcsőn megyek fel, mivel Hotelom a 43. utcában van. Mikor a felszínre érek, nem hiszem el, amit látok: hatalmas épületek, dudáló autók, nyüzsgés, párás levegő, emberek. Manhattanben vagyok!

Hamar megtalálom a szállodámat, becsekkolok, és felmegyek a 14. emeletre, mert a 1425-ös szoba az enyém. Észreveszem, hogy nincs 13. emelet, és szelíd mosolyt biggyesztek arcomra. A szobám tiszta, van benne egy hatalmas ágy, és egy csöpp fürdőszoba. A kilátás gyönyörű!
Fél 9kor találkozom a barátommal, aki egy gyors városnézésre invitál. Csak a legfontosabbakat nézzük meg: Time Square, Rockefeller Plaza (30 Rock), Broadway. Az 5 testvér étteremben autentikus amerikai hamburgert eszünk és Dr. Pepper-t iszunk, majd visszasétálunk a szállodához, mert a nagy utazó elfáradt.

Holnap 10-kor találkozunk: Upper West Side 96. utca

A weekend in New York

Én vagyok a világ legszerencsésebb gyereke!

Bár mindig is azt gondoltam (leginkább azért, mert anyukám gyakran hangoztatja), hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, a mostani hét eseményei csak igazolják eme feltételezésemet! Sajnos nem sikerült elsőre a német nyelvvizsgám, ezért mély depresszióba süllyedtem legalább 5 napra. Úgy éreztem, hogy mindennek vége, hogy itt az apokalipszis, és sikerült egy laza mozdulattal a kukába löknöm az "amerikai álmot". Mert ugye így nem fogom megkapni időben a diplomámat, tehát az augusztusi költözésnek széles búcsút kell inteni. És bár nekem nincs bajom azzal, hogy egy kicsit tovább maradok itthon, mint terveztem, a bevándorlói vízumom lejár 2009 szeptember 4-én.

Hogy még mindig nem érthető a szerencsés csillagzat? Na majd most:
A megoldás fénysebességgel érkezett: Az egyetlen kritériuma a zöldkártya procedúrámnak az, hogy szeptember 4-ig meg kell történnie az első beutazásnak. A nagykövetségtől megkérdeztem, és nem kell semmilyen papírt kitöltenem az újra belépéshez, 1 évig nyugodt lehetek, mert az útlevelemben szereplő bevándorló vízum addig ideiglenesen zöldkártyaként szuperál :)

Szóval a lényeg: Május 8-án New Yorkba utazok! Csak 2 nap, de az pont 2 nappal több, mint amit eddig New Yorkban eltöltöttem! A lényeg a beutazáson van, és a last minute még izgalmasabbá teszi a dolgot!

I'm super excited and so happy!