Now I can see the light

Az igazat megvallva, még most is alig hiszem el, hogy eljött ez a pillanat. Mikor elkezdtem ezt a vizsgaidőszakot - inkább kevesebb, mint több sikerrel - úgy éreztem, hogy képességeim határát feszegetem, és nem fog menni. Már majdnem el is hittem, hogy nekem nincs ezen az egyetemen semmi keresni valóm, mikor egyszer csak minden elkezdett működni!

A szó szoros értelmében valami megváltozott. Talán felnőttem, talán megértem a feladatra, talán csak beért a megszerzett tudásom... Mindenesetre az elmúlt napok sikereiben nagyon nagy szerepet tulajdonítok anyukámnak - aki puszta jelenlétével arra kényszerített, hogy tanuljak és ne csak ködöljek a tananyag felett, majd mikor kijelentettem, hogy tudom, kikérdezett. (Esküszöm, hogy ha az életem film lenne, ez lett volna az a bizonyos montázs jelenet, ami mögött az inspiráló háttérzene van.) Valamint annak a bizonyos láthatatlan, segítő kéznek. Nélkülük még mindig nem lenne vége!

Ha belegondolok abba, hogy életem legszebb és legjobb egyetemhez kapcsolódó élményei ehhez az utolsó vizsgaidőszakhoz kötődnek, be kell valljam: megérte! Megérte a könnyeket, az éjszakázásokat, a végtelennek tűnő tanulást. Mert minden, ami olyan nehéznek és lehetetlennek tűnt akkor, mára mindössze csak egy halvány, de boldog emlék. Mert nem a legnehezebb percek jutnak eszembe, nem a sírógörcs, ami egy bizonyos tárgy hetedik sikertelen vizsgája után fogott el, és nem is az a lehetetlen érzés, amivel a leírt tananyag el nem sajátíthatóságáról próbáltam magam meggyőzni. Nem! A fejembe szökő gondolatok tengere nem viharoktól kavarog.

Még nincs vége, csak a nehezén vagyok túl! A védés még hátra van.

Bár személy szerint én úgy gondolom, hogy ez a szertartás szerű esemény nem arról szól, hogy az ember megvéd egy (jobb esetben) általa írt művet mások hangzatos kritikáitól. Nem ez életünk utolsó vizsgája, utolsó egyetemi eseménye, utolsó prezentációja. Sokkal inkább nevezhetjük életünk hátralévő részének első napjának: hiszen ettől a perctől fogva mindenért, amit teszünk vagy mondunk kizárólag mi tartozunk felelőséggel. Már nem lehet a senkire sem büntetlenül mutogatni.